Délegyháza felé hamisítatlan bács-kiskuni táj fogad, ez már az Alföld, de a lapály hangulatát meg-megtöri néhány kavicsdomb, kavicshegy meg szállítószalag: ezek a helyi tájkép és a délegyházi romantika szerves részei. Ahol ugyanis kavicshegy van, ott gödörnek is kell lenni, a gödörbe pedig befolyik a talajvíz – és már kész is a bányató. A település a virágzó külszíni bányászatnak köszönhetően egész tórendszerrel büszkélkedhet. Az ős-naturisták először szabad strandként használták a területet, ma azonban a Magyar Naturista Egyesület és a Naturista Oázis Kft. huszonhárom hektárt kerített körbe magának: egy kisebb birodalom az övék, ahová ruhástul belépni nem ajánlott.
Mellesleg, aki elsőre akarja megközelíteni a naturista oázist, figyeljen oda, mert jó néhányszor kell derékszögű kanyarokat bevennie. Délegyházán többször is megkérdezem, hogy találunk oda – legutoljára egy ősz hajú nénitől, aki gázpalackot egyensúlyoz a biciklijén –, körülbelül ilyenformán: “Jó napot, elnézést, meg tudná mondani, merre van a strand… izé…, tudja, ahol ruha nélkül lehet…” A néni viszont szemrebbenés nélkül útbaigazított. “A nudi, aranyom? Itt balra, aztán mennek az úton, a kocsmánál megint balra, és még vagy három kilométer.”
Fel a napszemüveggel!
Aztán megérkezem. Az út mellett szürke betonkerítés. A laktanyák mellett voltak ilyenek, hogy ne lehessen belátni. A betonelemek között persze mindig voltak rések, így aki kukucskált, simán végignézhetett egy alakulótéri sorakozót. Itt viszont nem kell kukkolni, mert a sorompó már áll, és begördülök a naturista oázis területére. Életemben először járok nudista strandon. Teltkarcsú, ötven körüli nő sétálgat mellettünk. Aztán egy teltkarcsú, ötven körüli nő teker el mellettünk egy biciklin. A szemem sarkából figyelem őket, szerintem feltűnés nélkül, de biztos ami biztos, fölteszem a napszemüvegem.
Május vége van, az idő gyönyörű, de kevesen vannak a vízparton. Persze, mi az hogy kevés? Öt-hatszázan ugyanis biztosan napoznak, csakhogy a huszonhárom hektárnyi terület fölér egy kisebbfajta településsel: el sem kell bújni, hogy eltűnhessen valaki. A homokos földúton a megengedett sebesség húsz kilométer per óra, és mint ahogy az elénk (ruhában!) érkező Elekes Krisztina, az egyesület kommunikációs felelőse rávilágít, mindez azért, hogy ne poroljunk. Ugyanis az út mellett is strandolnak naturisták, és most már feltűnnek fiatalok is: karcsú lány fekszik a füvön, mellette kigyúrt, tetovált sportember, akinek, miután nyújtózik egyet, napfény csillan meg az intim zónájába beléfúrt testékszerén, egy orvosi acélból hajlított piercingen. Nos, ezt nem illik ilyen helyen észrevenni.
– Húsz éve vagyok naturista – mondja Krisztina. – A nyolcvanas évek elején Jugoszláviában nyaraltunk, és betévedtünk egy naturista kempingbe. Amikor bementünk, úgy éreztem, mindenki engem néz. Egyedül én voltam fürdőruhában. Aztán levettem a melltartót. Akkor már kevesebben néztek. Erre levettem a bugyit is. És akkor hirtelen megszűnt minden furcsa érzésem. Én is egy lettem a tömegből. Amikor a fiam észrevette, teljesen megrökönyödött. Kilenc éves volt akkor, és egy napig nem állt velem szóba a strandlátogatás után, annyira megviselték az események. Még ennivalót sem fogadott el tőlem.
– Miért? Előtte nem is látott meztelenül?
– De. Látott a lakásban, a fürdőszobában, ám azért az más. Más, hogy idegenek is látnak.
– Hogy kerültetek Délegyházára?
– Úgy, hogy az osztálytársáéknak volt a kettes tónál nyaralójuk. Akkor még nem volt körbekerítve itt semmi, nem volt legális a naturizmus. Végül is a fiam mondta otthon, hogy milyen jó itt, és jöjjünk el.
Bus István nudista kalandjairól bővebben a Nők Lapja e heti számában olvashatnak.
