Ritkán járok sportmérkőzésre – mint ahogy sajnos sportolni is csak szökőévente szoktam, hogy felidézzem, milyen érzés, amikor ott is izomlázam van, ahol nem is sejtettem, hogy egyáltalán található izom. Most azonban meghívtak Kokó meccsére, így aztán arra gondoltam, megnézem, hogyan üti ki “Pisti” az ellenfelét, aki valami chilei ember, de leginkább argentin.
Fél kilenckor értem a Kisstadionhoz. Azonnal elfoglaltam a helyemet. Úgy fél ház volt, a szorítóban két, számomra teljesen ismeretlen bokszoló püfölte egymást, a nézők mérsékelt érdeklődése közepette. Így telt el negyed óra. A lelátón az emberek egymással társalogtak, a sportolók pedig tették a dolgukat. Gondoltam, ennél még a sörsátor is izgalmasabb. A tokánynál tartottam, amikor üvöltés rázta meg a tányéromat. Visszasiettem a helyemre, amelyet addigra valaki elfoglalt, így innentől kezdve a lépcsőről néztem a mérkőzést. Amikor visszaértem a stadionba, éppen Erdei Zsolt, Madár került padlóra, de szinte azonnal felpattant, és néhány menet alatt pontozással verte meg az ukrán Alekszander Gerasenkót. Ekkor a nézőtér már üvöltő katlanná alakult, a “Ria-ria-Hungáriá”-t és “Hajrá, Madár!”-t leváltotta a “Szép volt, Madár!” skandálása. Amerre a győztes elhaladt, üdvrivalgás és taps követte útját. Ugyanígy Dariusz Michalczewskinek, Kokó és Madár csapattársának, aki néhányszor elhagyta nézőtéri helyét a toalett irányába, a nézőtér pedig bajnokként ünnepelte. Szintén kitörő öröm fogadta a zárt sorban megjelenő vízilabdásokat. A VIP-nézőtérről innét-onnét pezsgősdugók röppentek fel.
Már csak “Arthur király” – Arthur Grigorjan – és a szintén argentin Aldo Rios meccsét kellett végignézni a nagy összecsapásig. Madár győzelme ekkor már tűzbe hozta a közönséget, most már mindenki hangosan szurkolt, leginkább Grigorjannak, aki szintén a “mi fiunk”, hiszen ő is a német Universum öklözője. Grigorjan simán nyert, ebben pedig valószínűleg segítették a “Já ljublju, Grigorján!” és a “Davaj, davaj!” nézői bekiabálások is.
És már csak fél óra kellett, hogy elkezdődjön fél tizenkettő körül az, amiért kijöttünk. Először Julio Pablo Chacón jelent meg az RTL Klub Csillagkapura emlékeztető bejáratánál. Ritmusos, vidám, argentin zenére lejtett be, egy világhírű sportszergyártó cég hóhércsuklyás melegítőjében. Lazán kocogott és énekelt, a csuklya a szemébe lógott, a nézők egy része tapsolt, míg egy nagyobb része belekezdett az ilyenkor Magyarországon szokásos fújjolásba. Egyelőre kevesen anyáztak, az csak később jött.
Aztán füst lett, meg Les Préludes Liszttől, feldiszkósítva. Festett táncosfiúk lengettek piros zászlókat, és előlépett Kokó. Tekintetét végigjáratta a tömegen, a hangorkán pedig süvöltve ünnepelte a világbajnokot. Felpattantunk a helyünkről, úgy éltettük őt, és a hangerő minden “Istvan Koko Kovacs”-nál újra megdöntötte korábbi rekordját. Julio és Kokó egymás himnusza alatt is izgett-mozgott, melegített, majd farkasszemet néztek és az állkapcsukat mozgatták oldalirányba.
És összecsaptak. Kokó szemmel láthatóan jobb volt, többet kezdeményezett, minden egyes megmozdulását, még ha nem is talált, lelkes üvöltéssel honoráltuk. Chacón kereste a helyét, a folyamatos védekezésből csak néha csapott elő, de jóval többet kapott, mint adott. “Üsd ki!”, hajtogatta a közönség, aztán belekezdett a “Táncolj, Kokó!”-ba. “Inkább bokszolj”, jegyezte meg valaki a hátam mögött. Hullámozni kezdtünk, felugráltunk a helyünkről. Mint a mexikói közönség 1986-ban, amikor Argentína lett a világbajnok. Kokó élvezte a meccset: mosolygott – megvillantotta zöld fogvédőjét –, és többször leengedte kezét, védtelenül hagyva magát.
Az ötödik menet utolsó harmadában megint így tett. És akkor Julio Pablo Chacón hatalmas pofont adott Kokónak. A közönség újra felhördült, kapkodni kezdtük a levegőt. Még erősebb lett a hangzavar, amikor Kokó nemsokára hanyatt dőlt. A szünetben már tudtuk, hogy vége, kétségbeesetten és tanácstalanul néztünk egymásra. Morajlás futott végig a stadionon. Amikor pedig az argentin a hatodik menetben megsorozta a gumiköteleknél a vesztes magyart, néhány hosszú másodpercig nyugtalan csönd lett. Nem hittük el, hogy bekövetkezhet az, ami éppen a szemünk előtt zajlott le. Kokót megverték. Minket vertek meg.
Zavartan zúgott és morajlott a stadion, még a VIP-vendégek is felpattantak az ülőhelyükről. Mellettem néhányan a fejüket fogták, de volt, aki üres tekintettel bámult maga elé. A kemény mag erőre kapott, és hangosan szidni kezdte Chacón anyját. Az argentin persze, ünnepelt, de füttykoncert fogadta, majd amikor Kokó szólt a közönséghez, és elnézést kért, felerősödött a “Szeretünk, Kokó!” és a “Visszavesszük!” Még jobban belehúztunk ebbe, amikor láttuk, hogy Kokó kisfia is a ringben van, és sír.
A stadion rekordgyorsan ürült ki. Hallgatag, bánatos, leszegett fejű emberek indultak el a Keleti pályaudvar irányába. Egy kavicsot rugdostam éppen, amikor besörözött gimnazista jött szembe a járdán. “Tényleg padlót fogott Kokó?” – kérdezte vidáman. Senki sem válaszolt.
