Könnyen megszoktad a vidéki életet?
– Nekem ez a természetes. Gyerekkoromban a nagyszüleim a Római parton éltek, és szinte minden nap ott voltam náluk. Bicikliztem a Duna-parton, kavicsokat dobáltam, homokoztam a kertben, ilyen emlékeim vannak. A kedvesemen látom, aki huszonéves koráig mindig lakásban élt és most először házban, hogy ha kilép a fűre beindulnak a nyaralóreflexei. Rögtön mindent akar és gyorsan, mint akinek csak két hete van rá, hogy élvezze a levegőt.
Korábban is Budakalászon éltél csak nem ebben a házban.
– Annak idején a szüleim úgy tervezték, hogy ha majd férjhez megyek, mindannyian együtt élünk. Több generáció egy nagy házban. Csak azzal nem számoltunk, hogy míg nekem ezzel az elképzeléssel nem lett volna gondom – abban az estben, ha megoldható lett volna a külön háztartás vezetése –, addig a férjem, aki elmúlt már negyven éves, teljesen érthető módon a saját házában akart élni. Így kerültünk először mi Budakalászra, mert az azért közel volt a Rómaihoz. Aztán a szüleim eladták azt a házat, és azért vették éppen ezt – hogy közel legyenek hozzánk. De mire ők elkészültek ennek a háznak a felújításával, mi elváltunk, és én ideköltöztem hozzájuk.
Nem érezted veszélyben a függetlenségedet azzal, hogy visszamentél a szülői házba? Még ha egy másik házba is…
– Én itt is független vagyok, de úgy, hogy közben nem kell egyedül lennem. Azt nagyon nem szerettem volna, nem is bírom, egyszerűen szükségem van a társaságra. Nekem a család nagyon fontos, és az, hogy abban a családban többen legyenek. Egy gyereknek is jobb, ha több ember veszi körül, ha az asztalnál nem mindig csak ketten ülnek, hanem ott van a nagymamája, a nagypapája is. Az én szüleim egyébként hihetetlenül jó fejek. Nagyon szeretek velük élni úgy, hogy van köztünk egy ajtó, amit be lehet zárni. Ha azt mondom nekik, hogy most két napig magányra van szükségem, bezárhatom az ajtót, és biztos lehetek benne, hogy nem zavarnak. Ez a terasz is úgy van kialakítva, hogy ha nem akarom, nem lát senki, és én sem látok mást.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor szembesültem vele, hogy 76-ban születtél. Hihetetlen! Ahhoz képest rengeteg dolog történt veled, és nemcsak a pályádon. Anya vagy és elvált nő.
– Én valahogy mindig érettebbnek éreztem magam a velem egykorúaknál, talán jobban átláttam a dolgokat, mint ők. Egyébként sem tartom jónak, ha valaki tizennyolc éves koráig tökéletesen felelőtlen gyerekkort él. Szerintem már egy három éves gyerek életében is kellenek olyan dolgok, amelyekért ő tartozik felelősséggel. Ezt a szüleimtől tanultam, és nagyon fontosnak tartom. Persze ez az érettség nem azt jelenti, hogy olyan jól tudtam volna alakítani a saját életemet, de hát az ember mások helyében, meg mások életében könnyen okos. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy elvált nő vagyok, nyilvánvalóan nem így terveztem. De arra igenis büszke lehetek, hogy a volt férjemmel nagyon jó kapcsolatban maradtunk.
Sokszor gondolkodtam azon, vajon jó-e, ha valaki ilyen korán elkezd egy pályát.
– Alapvetően nekem zseniális gyerekkorom volt, de éppen azért, mert elkezdtem dolgozni, nagyon sok rossz dolog ért, viszonylag korán. Persze, tudom, egy iskolában is vannak konfliktusok, de hát onnan át lehet iratkozni egy másikba, aztán meg be lehet fejezni és el lehet felejteni. Egy állomás, nem több. De én színházban dolgoztam, és mindig úgy gondoltam rá, hogy ez az én életem, ezt fogom csinálni és ezekkel az emberekkel. És amikor ott vannak problémák, ott bántják az embert, ott sérül, azok sokkal komolyabb dolgok. Engem tizenhat-tizenhét évesen értek olyan bántások a pályán, amit mások huszonöt-huszonhat évesen tapasztalnak meg. Nem biztos, hogy ez jó volt így.
El is törhetett volna benned valami.
– El is tört sok minden. Csak aztán rájöttem, hogy még mindig ez az, amit mindennél szívesebben csinálnék. Én a színházba szerelmes voltam, ez volt a hobbim, imádtam. Aztán rájöttem, hogy ez is csak olyan hely, pontosan olyan, mint az összes többi. De még mindig ezt szeretem a legjobban. Ugyanúgy máshol is előfordul, hogy az embert átverik, hülyének nézik, itt viszont, ha felmegy a függöny és bemegyek a színpadra, akkor jól érzem magam. Sokkal jobban, mint bárhol máshol. Úgyhogy mégis csak ez az, amit csinálnom kell.
Pontosan milyen dolgok történtek Veled?
– Nyilván rengeteg ember él, akinek sokkal nagyobb csapásokat kellett elviselnie, de az én életemben az én lelkemben nagy törések voltak. Azért is, mert gyerekként kellett elviselnem. Volt például valaki, akivel nagyon sokat dolgoztunk együtt, aki nagyon hitt bennem, akivel rengeteget beszélgettem, mély és szoros barátság volt köztünk. Rajongott értem, legalábbis ezt mondta, én meg elhittem. Pontosabban, ez biztosan igaz is volt. Hétfőn. Aztán jött egy kedd, amikor úgy gondolta, hogy inkább mégsem. Mert jött valaki más, és ő kedden már azért a másikért rajongott. Én meg nem értettem, hogy az a fajta szeretet és lelkesedés, ami odáig körülvett, miért szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Ma már tudom, ez úgy működik, hogy a színházi emberek szerelmesek a színészekbe. Egy adott pillanatig. Aztán meglátnak egy másikat, és az előzőt elfelejtik. Csak hát ezt tizenöt évesen nehéz volt átélni.
A Szinetár Dórával készült beszélgetés további része a Nők Lapjában olvasható
