nlc.hu
Aktuális
A hét témája

A hét témája

Belecsöppenni egy váratlan helyzetbe, amely meglepetéseket tartogat. Gondolkodás nélkül fejest ugrani egy feneketlen tóba, amelynek ismeretlen a neve. Kockáztatni – a semmiért. Fellobbanni, percnyi boldogságot remélve. Megannyi kaland.

Mielőtt nekivágunk (ismerve az alább következő történeteket), elgondolkodom. Lehet, hogy kalandjaink pózok csupán? Megmosolyogni való pótszerek? Vágy a feltűnésre? Döntse el az olvasó.

Társkeresés

“Kalandorok kíméljenek!” írta a fiatal óvónő társkereső hirdetése végére. Válaszul több levelet is kapott. A kézírása alapján kiválasztott három férfit.

Az egyikről viszonylag hamar kiderült, hogy dilettáns szerencselovag, pénzt próbál kicsalni egyedülálló nőktől. A szegény óvónő csak egy könnyű vacsora erejéig károsult, a férfi ugyanis, amikor fizetésre került a sor, kiment a mosdóba, és soha többé nem került elő.

A második jelentkező nem jött el a randevúra.

A harmadik maga volt az ígéret. Magas, kisportolt, bizalmat sugárzó férfi, nyílt tekintettel, mosolygós szemekkel. Az óvónő kétszer is megkérdezte, nem tévedés-e, valóban az ő hirdetésére válaszolt? A férfi mosolygott, és bólintott. A fiatal óvónő ekkor hátradőlt, és azt gondolta, végre! Most. Eljött. Itt van. Ekkor a férfi előrehajolt, mindkét könyökével rátámaszkodott a kis cukrászdai asztalra, mosolygott, és azt mondta:

– Egy kis gond van. Én kalandor vagyok.

A kis óvónő nézte a férfit, aztán elgondolkodva válaszolt:

– Nem baj.

Újra föl az Atlaszra!

A tatabányai Stang Elemérnek tavaly nyáron majdnem végzetes kalandja volt Marokkóban. Eltévedt. Nyolc napig bolyongott étlen-szomjan az Atlasz-hegységben. Felesége a többiekkel maradt, kétségek közt várta férjét. A szerencsésen végződött történetet Bus István kollégánk – ő is a csoporttal volt – akkor, melegében megírta. Most csak annyit kérdeztem a házaspártól, álmodnak-e a történtekről?

– Én nem – mondja Stang Elemér. – Inkább többször végigelemeztem, hol vétettem. Ott kellett volna maradnom a völgyben. Ha ott maradok, megtalálnak. Azt is végiggondoltam, hogyan viselkedtem. Szerencsére higgadt tudtam maradni. Elkerültem a pánikot. Ha valakit az elér, vége mindennek. Látja, milyen érdekes, Ilona még ma is erről álmodik éjszakánként.

– Újra és újra a hegyet járom álmomban – meséli a feleség, Záborszky Ilona. – Talán akkor fog lezárulni bennem ez az egész, ha visszamegyünk. Először azt mondtam, nem, oda soha többé! Aztán azt mondtam, időt kérek, idén még nem tudnék visszamenni. De jövőre, elhatároztuk, visszamegyünk az Atlaszba. Főleg azok miatt az egyszerű emberek miatt, akik olyan végtelen természetességgel és szeretettel segítettek. Igen, visszamegyünk…

***

Tudjuk, vannak belső kalandok is. Ami talán nem is látszik. Aminek nyoma sincs.

Beszélgetek valakivel, kérdezem, elő tud-e bányászni magából valami különös kalandot. Szokatlant. A megszólított, budapesti illetőségű férfi, tizenegy évvel ezelőtt az Állatkertben egy üres ketrecbe záratta magát. Ott élt, onnan figyelte a „kinti” világot. Gondolatait könyvbe írta. Kérdésemre hallgat kicsit, aztán azt mondja:

– Tudja, nekem az is megannyi meglepetést és csodálkozást hozó kaland, ha átmegyek az utca egyik oldaláról a másikra. Órákig tudnék beszélni róla… Most, sajnos, nincs időm.

Letettük a kagylót azzal az ígérettel, hogy egyszer elmeséli a “Nagy Átkelést”. Az utca egyik oldaláról a másikra. Előre tudom, izgalmas lesz.

A ravasz görög titka

Azon gondolkodtam, kell-e a kalandhoz bátorság? Igen, mondom magamban, kell. De talán a kíváncsiság még előbbre való. Megjelennek előttem Münchausen báró, a Fecskék és Fruskák kis hajósai, a mi Háry Jánosunk és Kígyós Jancsi, a Legkisebb királyfiak, az Okos lányok és Bátor szabólegények, mind. Nekiindulnak, hogy a sok próbán és kalandon túl elnyerjék az aranyalmát. S még valami mást is: elnyerjék felnőtt önmagukat.

Hogy tudta ezt az ókori nagy kalandor, az ithakai Odüsszeusz! A ravasz görög, aki mindent akart, még azt is, amibe bele kellett volna halnia. De nem halt bele. Hallotta a szirének énekét, megkínozta a vágy, de kiköttette magát, hogy megmaradjon az élete. Profi kalandor, mondaná ma a világ. Lelkesült, ravasz hős, mondom én.

***

Érdekes felismerés volt a kalandok gyűjtögetése közben, hogy a férfiak mennyivel vállalkozóbb kedvűek, mint a nők. S hogy ez belénk van kódolva, arra találtam egy érdekes kísérletet.

Egy klasszikusnak mondható, úgynevezett szociálpszichológiai vizsgálatban egészen kicsi, egy- és kétéves fiúkat és lányokat figyeltek. Ebben a korban a környezet, a szülők még nem kezelik kislányként vagy kisfiúként a gyerekeket. Ezért nagyjából “tisztán” megmutatkozik, hogy van-e magatartásbeli különbség a lányok és a fiúk között. A vizsgálat abból állt, hogy egy játszótéren pontosan mérték, mennyi időre és milyen messzire mennek el a gyerekek a padon ülő anyjuktól.

Meglepő és jelentős különbségre jutottak. A lányok rövidebb időre és kisebb távolságra futottak el a mamától, többször visszaszaladtak hozzá, megérintették. Ha távolabb is voltak, odanéztek, keresték a tekintetét, valahogy kapcsolatot hoztak létre vele, mielőtt újra elmentek volna. Nem így a fiúk. Ők messzebbre mentek, hosszabb időre, nem szaladtak vissza. Néhányukat úgy kellett visszahívni.

A férfiak hát eredendően kalandvágyóbbak a nőknél. Kivétel persze akad.

Puff, egyszer csak levetkőztem!

– Nemcsak a gátlásaimat vetettem le, hanem a ruhámat is. Ez volt számomra a legmeglepőbb – mesélte egy fiatalasszony, és közben smirglivel csiszolta egy fából készült szoboralak könyökét. – Úgy kezdődött, hogy a barátnőm elvitt egy képzőművész körbe, ahol rajzolni tanult. Elmentem. Nem volt modelljük, és megkértek, üljek nekik modellt, hogy portrézni tudjanak. Be is ültem, vagy tizenöten rajzoltak, a végén érdekes volt megnézni, kinek hogyan sikerült. Így kezdődött. Amikor időm volt, odamentem keddenként, és portréztak, gyakoroltak rajtam. Egyszer a kör vezetője félrehívott és megkérdezte, elment az aktmodelljük, nem segíteném-e ki őket. Szívesen, vágtam rá, ő meg azt mondta, már most is jó lenne. Bementem a paraván mögé, és puff, levetkőztem. És aztán ott álltam in natura, negyven percig. Ma sem tudom megmondani, miért csináltam. Egy hónapig tartott az egész. Akkor az egyik szobrászfiú hazakísért. Onnantól nem mentem modellt állni. Pár hónap múlva összeköltöztünk, négy éve vagyunk házasok. Kalandnak indult…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top