Most biztosan elszakadt a harisnyám, gondoltam első reflexből, aztán szerencsére eszembe jutott, hogy nyár van, így nincs rajtam harisnya. Rögtön kicsit szelídebben néztem vissza, de a nőt láthatólag sem a haragom, sem az utána érzett enyhület nem érdekelte. Semmi sem érdekelte, szerintem azt sem vette észre, hogy valaki belé ütközött. Csak állt mozdulatlanul, és nem vette le a szemét egy házról az utca túloldalán. Egy ócska, régi épületről, amelyet nemrég kezdtek félig lebontani, félig átalakítani.
Kíváncsi lettem. Vajon miért nézi? Ha az övé volna, gondoltam, nem ácsorogna itt, átmenne, járkálna az építőanyag-kupacok között, tenne-venne, beszélne a munkásokkal, de nem, ő csak áll és valami furcsa kis fájdalommal az arcán nézi a házat, pontosabban azt, ami megmaradt belőle. Mintha minden négyzetcentiméterét az emlékezetébe akarná vésni.
Azt a házat én sosem szerettem. Öreg volt és csúnya. Ablakkereteiről lepattogzott a festék, a vakolat is lassan lemállott a falról, megroggyant, ócska épület volt. Még a járda is hibádzott előtte. Ha arra jártam, mindig átmentem az utca másik oldalára, féltem, hogy elbotlom a kiálló kőkockák valamelyikén. Aztán egy nap munkások kezdtek dolgozni körülötte, amikor arra mentem, láttam, hogy már széthordták a tetőt, és örültem, hogy nem csúfoskodik tovább az utcában.
Az az utca nem az én utcám, de a város az enyém. Szeretem, és szeretem szépnek látni. Annak örülök, ha frissen festenek egy házat, ha kijavítják az útgödröket és megnyesik a sövényt.
De van valahol egy hely, egy másik városban, ahová én is azért megyek, amiért ez a nő jöhetett ide. Hogy mindent úgy találjak, ahogy én hagytam. Ott, ha lebontanak egy öreg házat, de ha csak átfestik is, már úgy érzem, elvettek tőlem valamit. Valamit, ami nagyon mélyen és nagyon régóta az enyém. Ha ott vagyok, elég csak végigcsúsztatnom a cipőm talpát a girbegurba járdán, és megnyugszom. Hazajöttem.
Mert azon a járdán valamikor tojást venni jártam kicsi zöld kosárral, és azt játszottam: élelmet viszek a sziklák között bujkáló többieknek, de úgy, nehogy az ellenség felfigyeljen rám. Máskor meg szódáért mentem, és óvatosan kellett lépkednem a csúszós, hiányos köveken, vigyázva a nehéz szódásüvegekre. Emlékszem, a sarkon, mielőtt befordultam volna, mindig kisilabizáltam a már akkor is alig-alig olvasható feliratot “Liszt, Czukor”, végighúztam az ujjam a kerítés zöldre festett vaslándzsáin, és meglapogattam a tenyeremmel a ház naptól felhevült rücskös falát. A színe sosem tetszett, szomorúszürke volt és egy barátságtalan vakablak terpeszkedett rajta.
Ha becsukom a szemem, de be sem kell csukni, azt a vakablakot pontosan látom. Élesen és tisztán. Pedig hány éve már, hogy utoljára láttam. De akkor, gyerekként, majdnem mindennap megnéztem, és gyerekkorában mindent egészen másképpen néz meg az ember. Ráérősen és különös, teremtő figyelemmel az apró részletek iránt. Emlékszem például a függöny mintájára, a hálószobaajtón. Úgy emlékszem rá, olyan élesen, hogy le tudnám rajzolni. Azt a régi függönyt, azt hiszem, örökké látom majd, de ha valaki azt kérné, mondjam el, milyen most az én függönyöm, hát… nem tudnám. Pedig sokszor látom, de úgy, ahogy azt a másikat, még egyszer sem néztem meg.
Ha még mindig ott laknék, ahol ez a ház és ez a függöny volt, a változások belesimulnának a mindennapokba. Örülnék, hogy végre megcsinálták a járdát, és lefestették azt a ronda szürke házat. De így a távolból azt akarom, maradjon minden ugyanúgy! Maradjon az enyém!
