Én, gyermekeim érdekében, együtt maradtam feleségemmel, s a külső kapcsolatokat fenntartva, közös programokat szerveztünk, a gyerekek összebarátkoztak, élvezték az együtt töltött időt, a születésnapi megemlékezéseket stb. Egy hónapja feleségem és a kislányok elköltöztek, és folyamatban van a válás. Azóta is tartom ugyan gyermekeimmel a kapcsolatot, szoros a kötődés köztünk, de édesanyjuk ragaszkodik ahhoz, hogy például egy hétvégi találkozáskor ne aludjanak nálam. Konfliktushelyzetet szül, hogy ha a gyerekekkel programot szervezünk közösen, új partneremmel, előfordul, hogy sírva, huzakodva mennek haza. Ezt a pillanatnyi helyzetet sem a feleségem, sem a szülei nem tudják oldani-kezelni. Nagyon vigyázunk, hogy sem tettekkel, sem szóban nem édesgessük magunk felé a megzavart kislányokat. Amikor nem akarnak hazamenni, anyjukkal példálódzunk: anya vár, anya mit szólna – és így tovább. Mi volna ebben a helyzetben a helyes, elsődlegesen a gyerekek nyugalmát, fejlődését tartva szem előtt és figyelembe véve korukat is? Jogosan várhatom-e el, hogy néha, vagy valamilyen rendszeres időközönként nálam aludjanak? Jó megoldás-e a válást követően a közös felügyelet? Hogyan segítsem a gyermekeimet, hogy tudják: ugyan az édesanyjukkal közös új otthon az otthonuk, oda kell naponta hazajárni az óvodából, de alkalmanként vagy bizonyos rendszerességgel nálam is otthont találnak? Jogos-e az édesanya félelme attól, hogy ilyen kicsi korban nem otthon alszanak; a máshol alvás, persze, ha ők is akarják, megzavarja-e, kizökkenti-e őket lelki nyugalmukból?”
Válasz:
Mi a helyes?
Persze: a gyerekek szempontjából – életkoruktól, nemüktől, számuktól függetlenül – az lenne “helyes”, ha nem válnánk el. De a mai életben azt is hozzá kell tennünk, hogy egy rossz házasság – netán “házastársi pokol” – fenntartása sokkal roncsolóbb lehet a gyerekek számára, mint egy úgynevezett “jó” válás (ha van ilyen egyáltalán).
A jó válást elsősorban az kellene, hogy jellemezze, hogy hiányzik belőle a kölcsönös gyűlölködés. Hogy a csalódás és a fájdalom keltette negatív érzések kontrolláltak, és együttjárnak valamilyen fokban a másik fél megértésével is.
Amit levele elején ír a közös programokról, az mintha ilyesmiről szólna. Ha már bekövetkezett a válás, elkerülhetetlen volt, ebben az esetben ez a magatartás lenne a helyes.
De lám, az elköltözés – és talán a folyamatba tett válóper? – itt is előhozta a láthatási gondokat. Ha a láthatást rendezni kell – bírósági vagy egyéb úton –, ha fix megállapodásokat kell kötnünk (melyeket a változékony gyerekkorban sohasem lehet betartani), akkor már elindultunk a rossz úton, mely a kölcsönös gyanakvások és meg nem értések irányába vezet. Tényleg a gyerekeket félti-e a másik fél, vagy csak engem akar megrövidíteni?
Az a jó, hogyha a gyerekek – akiknek megvan a megfelelő stabil otthonuk – szabadon járnak-kelnek, a szülőkkel is megbeszélve, a két szülői ház között. De ez persze, csak a kamaszkorban – vagy az után – valósulhat meg, fokozatosan.
Amíg a gyerekek kicsik – mint ebben az esetben is –, addig a szülőknek kell lehetőleg együttes döntéseket hozniuk és nem egyszer s mindenkorra, hanem úgyszólván mindig újra. Éppen ez a fárasztó a dologban, különösen, ha feszültség és gyanakvás mérgezi a légkört a két fél között. De a gyerekek szempontjából ez volna a jó. Mert például ez esetben is, érthető az anya aggodalma, hiszen a gyerekek még csak négyévesek, másfelől elképzelhető, hogy könnyedén és örömmel maradnának az apánál éjszakára, s ez nem válna ártalmukra. Ilyenkor persze, abban is rugalmasnak kellene lenni, hogyha valamelyik gyerek a lefekvés után jön rá, hogy ő nem akar maradni, és hirtelen zokogni kezd (láttam erre példát), akkor ne legyen “kudarc” az apa számára, ha felhívja az anyát, aki esetleg a telefonban is néhány szóval meg tudja nyugtatni, és ha ez nem megy, az apa ne legyen rest hazavinni.
Nem hiszem, hogy az anya ellen szólna – most a másik oldalról nézve a dolgot –, ha a gyerekek sírva, huzakodva mennek haza. Amit a gyerekek ilyenkor öntudatlanul – vagy félig öntudatlanul – akarnak, az a szülők egybe terelése, a lázadás az elválás ténye ellen.
Ugyanakkor: én talán nem példálóznék az édesanyával, mert ezzel azt hangsúlyozom, hogy “miatta” kell hazamenni (azaz áttételesen és akaratlanul “befeketítem” őt).
Igaz, hogy a gyerekek életében rendszerre van szükség – talán inkább így mondanám: rendszeres ritmusra –, és minél kisebbek, annál inkább, de ehhez a rendszerességhez párosulnia kell a rugalmasságnak, és itt is hozzátehetjük: minél kisebbek, annál inkább.
A közös felügyelet a válást követően jó megoldás – ha működik.
Ha az elvált apa otthonában megvan a gyerekek fogkeféje, pizsamája, ágya, törülközője, netán a maguk kis sarka (esetleg szobácskája is) egy-két játékszerrel, ez kifejezésre juttatja, hogy a gyerek ott is otthont talál. S végül az utolsó kérdés – amelyet a fentiekben megválaszoltunk: az édesanya félelme részben jogos; a gyerekeket pedig a láthatás alkalmából maga a tény zökkenti ki lelki nyugalmukból, hogy szüleik nem élnek együtt, s így láthatásra van szükség. De ezt, nekünk szülőknek természetesnek kell tekintenünk, és nem szabad egymás szemére vetnünk.
