Lassan mozgott, mindig egész testtel fordult ahhoz, akivel beszélt. Nem tudtam, szokása ez vagy a tartása ilyen: egyenes, kicsit szertartásosan udvarias, odaforduló, elzárkózó mégis. Mondhatnám régimódi. Mészölyös.
Betegség után volt, már túl a lábadozáson, de még gyöngén. Egy beszélgetésre kértem akkor. Feleségével, Alaine-nel mentünk Kisorosziba, két napra rá, hogy elolvadt a hó. Az ajtajuk előtt már kinyíltak a hóvirágok. Áll a napsütésben, a szürke szemek derűsen fürkészők. Kimásztam a gödörből, mondja. Topogunk a fényben, sehogy sem akarózik bemennünk.
(Honnan villannak agyunkba, milyen parancsra, s miért éppen akkor – emlékképek?) Az imént a konyhakövet mosom fel, térdelek, amikor az a négy évvel ezelőtti, kisoroszi pillanat kimerevül… Mint egy régi nagyítás. A kis faház tornáca. A derűsen álldogáló Mészöly Miklós. A hóvirágok.
Este hallom a rádióhírt. Meghalt.
Nyolcvan éves volt az idén.
Valaki megint elmegy, aki segített. Élni.
Gyerekkorom legkedvesebb meséit ő írta. A hétalvó puttonyocskát, A szomjas rocskát. S aztán a Saulus. Az atléta halála. A Pontos történetek út közben. Szeretett könyveim.
Annak a régi beszélgetésnek néhány részlete igen gyakran eszembe jut. Fontosabb üzenetek annál, hogysem elfelejthetném őket.
***
“Belső energiánknak van egy lelki motorja. Talán a legfontosabb az emberben. A kíváncsiság. Ha ezt elveszti valaki, akkor ott baj van. Ettől rettentem meg a betegségem alatt. Fölrémlett bennem, hogy túlságosan átlátszó a világ. Hogy már nem okoz meglepetést. Az egészben ez volt a rémületes. Nem vagyok elég kíváncsi! Ezt volt nehéz átélni. Ez sokkal nagyobb baj, mint amit az urulógus megállapít. Az ehhez képest kutyaszar.”
***
“Nő és férfi viszonyában két ellentmondó dolog feszül egymásnak. Ugye fontos, hogy mind a két ember önálló legyen. Ennek párosulnia kell valamiféle agresszióhiánnyal. Mert rendszerint ez billenti meg a dolgokat. Hogy nem bírjuk el a másik önállóságát.”
***
“Ahány ember, annyi megoldás. Vagy megoldatlanság. Ezért nem hiszek az egyre jobban elszaporodó ‘bölcs tanácsokban’. Pedig a sajtótól kezdve mindenki iszonyatos nagy kedvvel osztogatja őket. Az ember mégiscsak eléggé egyedi. Ennyit, gondolom, a magunk javára talán elmondhatunk. Hogy legvégletesebb formációnkban – legyen az bűnöző vagy próféta – sem vagyunk akárkik. Az ember megérdemli, hogy odahajoljunk föléje.”
***
“Ez a rohanás, ez a mai téboly: átkos dolog. Nem szabad siettetni a dolgok belső érlelődését. Bőven van idő! Még az akasztás előtti öt perc is rengeteg idő. Elég az életre…”
***
Végül egy naplójegyzet az Érintések című kötetből: “Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig, megállnak, megvárják, amíg ellepi őket a hó.”
