|
 |
|
Nos, ekkor jönnek a gondok. Mert a mi unokáink a rendnek, a viselkedésnek, a fegyelemnek a minimumával sem rendelkeznek. Hosszan sorolhatnám a tüneteket, de csak néhányat említek mutatóba: étkezéskor még tele szájjal rohannak el az asztaltól; érkezéskor-elmenetelkor legfeljebb visszaköszönnek, nagy nehezen; ruházatukat levetkőzéskor szétdobálják; a szülői intelmek vagy elszállnak a levegőbe, vagy a kicsik egyik fülén be, a másikon ki. Esetleg rettenetes fenyegetések és büntetések harsány hangon való kilátásba helyezésével sikerül érvényt szerezni a felnőtti célnak. És így tovább. Kedves lányom azzal hárította el ez ügyben tett óvatos felszólamlásomat, hogy, úgymond: “mi ösztönösen neveljük a gyerekeket!” Számomra újkeletű ez a kifejezés. Ösztönös nevelés? Éppen töprengtem, hogy szakembertől kérdezem meg, mit is jelenthet ez, amikor a Nők Lapjában egy beszélgetést olvasok a Magyar Köztársaság egyik magas közjogi méltóságának négygyermekes feleségével, s ott többek között ez a mondat hangzik el: “Mi ösztönösen neveljük gyermekeinket…” Hát akkor én nagyon el vagyok maradva! Akkor ez az általam “sehogyse nevelés”-nek minősített új találmány polgárjogot nyert nálunk? Számomra gyomorszorító, hogy mi lesz a jövő nemzedékével, mi lesz a fegyelemmel, a renddel, a családi neveléssel? Hiszen a mai tizenévesek – tisztelet a kivételnek! – már most bizonyítják, hogy az “ahogy esik, úgy puffan” (lásd ösztönös) nevelés hová vezet. Önnek mi a véleménye? Aggodalmam fölösleges, öregkori szorongás, vagy ez valóságos társadalmi probléma?
Válasz:
|
 |
|
Rend, viselkedés, fegyelem: az a kérdés, mit értünk e szavakon a családi életben. Természetes, hogy a gyereknek nagy szüksége van valamiféle napirendre, a családi szokások jól kiismerhető rendszerére. A fürdés, a lefekvés, az étkezések ideje, a játék, a pihenés nyáron is kell, hogy tagolják a napot. Ha a gyerekek leülnek velünk enni, ha lefekszenek, mikor eljött a lefekvés ideje, akkor érvényesül az életükben az a ritmikus rend és rendszeresség, amelyre szükségük van. Ha három gyerek közül egy befejezi az ebédet, és máris pattan fel és szalad a kertbe, vagy játszani, mire a többiek – esetleg kisebb testvérei – netán még tele szájjal utána futnak, ez egyrészt természetes – a gyerekek egymást is utánozzák, elsősorban a kicsik a nagyot –, másrészt a pillanatnyi helyzettől függ, hogy érvényt szerzek-e annak, hogy nyugodtan be kell fejezni az ebédet. A nyaralás körülményei között ebben bizonyára lazább lennék, mint évközben, a hétköznapokban. Aztán a köszönés! A kisgyerekek nem köszönnek. Ha a szüleik köszönnek, akkor egy idő múlva – valamikor a kilencedik és a tizenegyedik életév között – ők is rászoknak a köszönésre. Külön probléma, hogy Magyarországon milyen nehéz köszönni, vagy megszólítani valakit. Az utolsó száz-százötven évben kialakult csókolomozás, nénizés, bácsizás, tetszikezés, nagyon nehezíti a gyerekek szóba állását idegen felnőttekkel akkor, amikor már nem tegeznek mindenkit. Ezek a nehézségek például a nyugati nyelvekben ismeretlenek, ahol a kisgyerekek ennek megfelelően valamivel hamarabb szoknak rá arra (bármilyen furcsán hangzik ez nekünk), hogy “jó napot, uram”, “jó napot, asszonyom”-ot mondjanak. A ruhák szétdobálása levetkőzéskor gondolom, annyit jelent, hogy nem hajtogatják össze, nem teszik rendbe a levetett ruhákat, hanem úgy hagyják esetleg a padlón, vagy a kanapén. A gyerekek bizony így vetkőznek. Röviden kérhetjük őket, hogy tegyék a székre, segíthetünk is ebben nekik, de az elvágólagos rendrakás megkövetelése felesleges, és csak a mindennap, esetleg mindennap többször megismétlődő rossz hangulatok, veszekedések, feszültségek forrása.
A szülői vagy nagyszülői intelmek akkor szállnak el a levegőbe, vagy futnak be az egyik fülön s a másikon ki, ha túl sok van belőlük. Ilyenkor aztán valóban emelni kell a hangunkat, ha valamit el akarunk érni.
Tudnunk kell, hogy valójában nincs “nevelés”, csak együttélés van a gyerekekkel, és ebben az együttélésben nem azzal nevelünk, amit mondunk, hanem azzal, amilyenek vagyunk, amit érzünk, amit gondolunk. (És itt soha nem merev elvek alkalmazásáról van szó, hanem érzelemmel átjárt állásfoglalásról.) Olyan elveket, melyeket mi sem tartottunk be annak idején és talán most sem tudnánk betartani, nem kényszeríthetünk az életkorilag tőlünk – és egymástól is! – merőben különböző gyerekekre. Ha valóban azonosak tudunk lenni önmagunkkal a gyerekekkel való együttélésben – a szaknyelv ezt kongruenciának nevezi –, a dolog rendben lesz. Ha csak elveket (netalán könyvből, akár még oly jó könyvből megtanult elveket) akarunk képviselni – sokszor bizony képmutatóan –, a dolog nem fog működni.
Az ösztönös nevelés egyáltalán nem azonos az “ahogy esik, úgy puffan” vagy a „sehogyse” neveléssel! Ez utóbbi valójában a gyerek érzelmi (testi-lelki) elhanyagolása és ugyanolyan káros, mint a merev elvek alkalmazása! Az együttélésben éppen az a fárasztó, hogy mindig újra bele kell élni magunkat a gyerek helyzetébe, és ebből a megismerésből – ebből a szeretetből – kiindulva kell állást foglalnunk.
Számomra ezt jelenti az ösztönös nevelés, és a társadalmi problémát nem ebben látom, hanem abban, hogy mennyi időnk van gyerekeink számára és milyen életet – milyen őszinteségű életet – élünk mi magunk, felnőttek, egymás között is.
