Már a lányokra is átragadt az utazásmánia. (Lehet, hogy örökletes?) Persze, nem lep meg. A feng shui nyomán egyik gyengém, hogy “a nappaliban van a földgömb helye, hogy szem előtt legyen”. Ott is áll, annak rendje és módja szerint, mint egy családi fétis. Mióta az eszüket tudják, azt hallják, hogy a világ mennyire szép, meg hogy ezt a sok gyönyörűséget feltétlenül látni kell, és a legeslegjobb az – ha az utazás élményét fokozni lehet egyáltalán –, ha együtt van a család.
Emlékszem, amikor a férjemmel összekerültünk, megbeszéltük, hogyha gyerekeink lesznek, tőlünk se kacsalábon forgó palotát, se száguldó autócsodát nem kapnak. Inkább tengert, havas fenyvest forró teával, naplementét, és smaragdzöld angolkertet bárányfelhővel. Az lesz a mi ajándékunk, hogy megmutatjuk nekik a világot. Amennyit lehet. Az örökségüket. Hogy szeressék a kék bolygót, és vigyázzanak majd rá.
Nálunk valahogy mindig úgy alakul, hogy az utolsó pillanatban döntünk (a last minute akciók ideális célpontjai lehetnénk, ha nem mennénk a magunk feje után). Az utazás előtti hétvége lázas kapkodással telik. Körülüljük a térképet, és végre – akár egy igazi olasz család – széles taglejtések és némi hangzavar közepette megvitatjuk, hol, ki, mit szeretne látni. Róma nem maradhat ki! Világos! Az Örök Város a Nagylány szívszerelme. De a tenger se, mert a Kicsi meg vízimádó. És a barátaink! Ők végképp nem! Négy éve ígérjük, hogy megyünk, fel is kell hívni Mirellát. “Valaki hívja már fel!” – ez volnék én, a Valaki.
Éjfél elmúlt, mire a tervezgetéstől feldobva ágyba bújtunk, de ott is sokáig sutyorogtunk. Viszont reggel – vasárnap lévén mi, szülők a tovább immár halaszthatatlan lustálkodás abszolválására készültünk épp –, amikor, mint egy ügyeletes napsugár, besuhant a Nagylány, és ragyogó, ám titokzatos arccal közölte: – Kaptunk egy e-mailt! Fontos! Gyere, olvasd el!
Hirtelen elröppent a szememből az álom, és amint ügettem le a lépcsőn utána, eszembe jutott, milyen jó volt, amikor Maria, Arturo, Paolo, Nicolina és a többiek itt voltak. A két mama, amúgy barátnők, reggel képesek voltak átmászni a gyerekek Noé bárkája szabású vendégágyába, és ott kuncogtak, viháncoltak a lányainkkal. Mint a vásott kölykök. Tálcán ágyba vittem a nagyi spéci, vaníliás kuglófját, a kakaót és a kávét, aztán törökülésben az ágy mellé telepedtem. Néztem őket. Jólesett látni, milyen odaadással esznek. Ihletetten, és alaposan. Még a porcukrot is kinyalták. Istenem, hogy sírt Nicoli a búcsúzásnál! Hatszor visszajöttek egy, meg még egy, „de most már aztán tényleg a legeslegutolsó” puszit adni. A kutyákat megölelgették, pedig Nicoli kezdetben mennyire félt tőlük. Milyen jó lesz újra, megint együtt – gondoltam, a szívem a torkomban dobogott. Az örömtől, hogy találkozunk.
A számítógép monitorján egyetlen szó állt: Vi aspettiamo! – várunk! Paolo. Csak így, tömören, férfiasan. Szóval cserfes testvérkéje még az éjjel, azon melegében elújságolta… És örülnek. Várnak! A röpke üzenet alatt ott volt a város látképe az égig érő hegyekkel, a pimaszul kék éggel, meg az esernyő formájú fenyőfákkal. Ez, így, együtt annyira szívet melengető volt…, hogy ilyen barátaink vannak. Pedig az üzenet tizenkét betű, csak egy szó. Egyetlen szó.
