Ullmann Mónika kiegyensúlyozottabbnak látszik, mint valaha, és különös boldogság sugárzik belőle. Egy szerelmes asszony boldogsága.
Az ilyen kapcsolatokra mondják, hogy szerelem első látásra?
– Majdnem. Mintha csak romantikus filmbe csöppentünk volna: másfél évvel ezelőtt megláttam Ádámot, és azonnal megtetszett. Ő fogorvos, Németországból települt haza, és fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, érdeklődése nem a színésznőnek, hanem a nőnek szólt. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy mindent meg tudunk beszélni egymással. Vele, mellette megtanultam, hogy az igazi párkapcsolatban a legfontosabb a kommunikáció: hogy ne csak a jó dolgokat beszéld meg a pároddal, hanem azt is, ami bánt, amiről szíved szerint nem beszélnél. Mert az elhallgatás a legjobb kapcsolatot is tönkreteheti.
Ez a szerelem rögtön felforgatta az életeteket?
– Nem hagytuk, rendkívül óvatosak voltunk. Mindketten elváltunk, Ádám két kisgyereket nevelt, én a fiamat, Dávidot, aki most ötéves, és nem mondhattuk a gyerekeknek, hogy játsszatok szépen együtt, mert mostantól testvérek vagytok. Számomra sok fejtörést okozott, hogy mikor mutathatom be Ádámot a fiamnak. Az izgalmam gyorsan elpárolgott, amikor láttam, hogy már első találkozáskor megtalálták a hangot egymással. Amikor elérkezett az idő, összeismertettük a gyerekeinket. Szerencsére rögtön összebarátkoztak, idővel már szinte csak közös programokban tudtak gondolkodni, és Ádámmal is egyre mélyült, erősödött a kapcsolatunk. Aztán egyszer megkérdezte, lennék-e a felesége.
És te?
– Igent mondtam. (Kicsit elpirul, ahogy mondja.) Néhány hete tartottuk az esküvőt, szűk körben, csak az igazi barátok részvételével.
Nem tülekedtek ott a fotósok?
– A nyilvánosság előtt szerettük volna titokban tartani a hírt. Nem akartuk, hogy ismeretlenek, kíváncsiskodók vegyenek részt ezen a számunkra fontos, bensőséges eseményen.
Esküvő, vacsora, nászút?
– Igen, ebben a sorrendben történt, csak éppen a létszám volt szokatlan, ugyanis a szertartás után hazamentünk, majd megszavaztuk, hol vacsorázzunk. Természetesen olyan étteremre esett a választás, ahol a kerthelyiségben játszótér is van. A vacsorán csak öten: a kisfiam, a párom két gyereke és mi, újdonsült házasok vettünk részt, aztán mindannyian beültünk a kocsiba, és elindultunk Olaszországba nászútra. Nagyon izgultam, hogyan látok el három, még egyáltalán nem önálló csemetét, de minden simán ment. Egyre jobban élvezem, hogy három gyerek sertepertél körülöttem. Fiús anyuka voltam, és most számomra furcsa, de egyben nagyon jó érzés, hogy Ádám kislányával lehet babázni, lányos játékokat játszani. Juli ízig-vérig nő: időnként odaszalad hozzám, csatokat tesz a hajamba, megpuszil, aztán rohan tovább. Legszívesebben egész nap velük lennék, de ezt csak nyáron tehetem meg, amikor nincs színház. Ilyenkor néha beszállok a játékba, modelleket ragasztok velük, tevékenykedem a lakásban, és úgy elmegy a nap, hogy szinte észre sem veszem.
A beszélgetés további része a Nők Lapjában olvasható.
