Hángérien dájrekt

Aztán már biztos volt benne, hogy a szoba másik végében, az asztalán csöng a telefon. Az óra világítós számlapja hajnali három órát mutatott. Ledobta magáról a takarót, a sötétben tapogatva a telefonhoz indult. Egy könyvkupac felborult a padlón, megbotlott benne. Az utcáról vékony fény esett az asztalára, nem gyújtott lámpát, a keze így is megtalálta a kagylót. Felvette.

– Tessék.

Női hang szólt bele. Hángérien dájrekt szolgáltatás, mondta, és az előfizető nevére kérdezett.

– Én vagyok.

– Tengerentúli hívása van. Vállalja?

– Megtudhatom, ki keres?

– Az úr betűket sorolt: es, el, a, em, bé, ú, cé… Vállalja?

Igen, mondta, és magában a betűket ismételgette. Fogalma sem volt, mi ez, elképzelni nem tudta, ki keresheti a tengeren túlról éjjel három órakor… Es, el, a, em, bé, ú, cé… Úristen! A nyakát elöntötte a forróság. Nem várta meg, hogy meghallja a hangot. Ő szólt bele a telefonba.

– Nem hiszem.

A vonal végén csend volt, úgy érezte, hallja, ahogy az a másik ember szedi a levegőt. Megismételte, amit mondott.

– Nem hiszem.

A torkát köszörülte a férfi, csak aztán szólalt meg.

– Rájöttél?

– Nincs még valaki, aki ezt üzeni: es, el, a, am, bé, ú, cé.

– A Slambuc. Emlékszel rá?

– Meleg, fekete kis gombolyag volt. Csak a szeméről lehetett tudni, hol az eleje… Mi lett vele?

– Anyám odaadta a rokonainak. Ha él még, szerintem boldog… kacsákra meg tyúkokra vigyáz…

– És te kire vigyázol…

Nem akarta ezt kérdezni. Épp ezt nem akarta kérdezni. De a férfi hangjában nem volt semmi megfejteni való.

– A fiamra.

– Hány éves?

– Tizenöt.

– Akkor tényleg kell rá vigyázni…

A férfi hallgatott. Az asszony kapkodva újra meg akart szólalni, talán, hogy megtudjon valamit, vagy egyszerűen csak azért, hogy kitöltse a csendet, amikor ezt hallotta a telefonban.

– Felébresztettelek?

– Aludtam. Éjjel három óra van.

– Írd le pontosan, hol vagy most…

– Az asztalomnál. Az ablak egy hegyre néz. Sötét van. Nem gyújtottam lámpát. Az előbb dörgött, most finoman esik. A szúnyoghálón friss esőszag tódul a szobába… Így gondoltad?

– Igen. Pontosan így. Te hogy nézel ki?

– Táskák a szemem alatt, ötpercenként törlöm az orrom… Most virágzik a parlagfű.

– Az mi?

– Egy gyomnövény. Mindent kibír. Az elhanyagolt földeken elképesztő gyorsasággal szaporodik. Augusztusban virágzik… Pora kellemetlen allergiát okoz… Most botanikai előadást tartsak neked…?

– Jó hallani a hangod…

– Harmincegy éve nem beszéltünk… Miért hívtál fel…?

– Hazajövök.

Az asszony hallgatott. Az előbb még annyi mindent kérdezett volna. Most csak a gyerek jutott az eszébe.

– A fiaddal?

– Ki akarok ülni vele a Duna-partra… És bablevest akarok enni a Mézes Mackóban…

Azt akarta mondani, hogy nincs Mézes Mackó, de hallgatott. A férfi megérzett valamit.

– Haragszol?

– Dehogy haragszom.

– A telefondíjat majd elküldöm…

– Hagyd a fenébe… Hogyhogy a fiaddal… Nincs anyja annak a gyereknek?

A férfi nem hagyott csöndet. Talán csak egy pillanattal volt hosszabb szünet az asszony kérdése után, mégis megérezte, mi következik.

– Meghalt. Rák. Fél év alatt elvitte.

Nem tudott mit mondani. Újra a férfi szólalt meg.

– Fel foglak hívni. Most már megvan a számod… Ne haragudj, leteszem…

Várj, akarta mondani, de csak a sietős kattanást hallotta.

Ott maradt a sötét ablakkal szemben. Felhúzott lábakkal ült a székén. Összehúzta magán a hálóingére kapott pulóvert. Fázott. Fél öt felé visszabújt az ágyba. A hátát meggörbítette, bekucorodott az ismerős mélyedésbe. Jó volt a férje meleg testéhez érni.

Kint már derengett.

Reggel felhívta a telefonos szolgáltatást. A hívó számát akarta megtudni. Utánanéztek. Egy utcai fülkéből jött a hívás, mondta az ügyintéző, Los Angelesből.