Mókás fiú, felemás szerepben

A fiú mókázik, reggel filmesekkel tárgyal, interjúkat ad délben, játszik este. Nemrég választania kellett: reggel, vagy este? Néhány éve láttam Dario Fo: Hajnalban, délben, este című darabjában. Nyár volt, tücskök ciripeltek az Óbudai Társaskör kertjében, ahol Kováts Adéllal ketten elhozták nekünk a harcokból, árulásokból, vágyakból kibomló varázslatos Szerelmet. Akkor jegyeztem meg a nevét. Ám tíz néző közül nyolcan még nem tudták, ki az a Stohl András. Ma talán senki nincs, aki ne ismerné. Kérdés, hogy kit? A vitathatatlanul tehetséges fiatal színészt, vagy a vitathatóan tökéletes, de hallatlanul népszerű tévés műsorvezetőt? Akinek épp emiatt gyűlt meg a baja a Katona József Színház művészeti vezetőivel.

A színháztól megváltál, a reggeli műsortól nem. Miért?

– Ebben már nem annyira az ismertség játszott szerepet. Azóta leforgattam egy-két filmet. Az Európa expressz, a Rosszfiúk, a Presszó, a Meseautó valamennyire ismertté tették a nevemet, de az biztos, hogy az Igazi Népszerűséget – így, nagybetűvel – a televíziózás adja meg. Mégis, egészen prózai oka van annak, hogy a tévét választottam: nem tudok megélni abból a fizetésből, amelyet a színháznál kaptam. Egyébként én nem a színházzal szakítottam, mint műfajjal. A tagságom szűnt meg a Katonában. Ettől függetlenül játszom tovább a régi szerepeimet, csak új bemutatókon nem veszek részt. Igazából az itt a kérdés, hogy mi volt ennek az oka. Zsámbéki Gábor, a művészeti igazgató úgy ítélte meg, nem tesz jót a színháznak, ha reggel bohóckodom a tévében, este pedig fellépek a színpadon, mint komoly színész. Egyfelől megértem a szempontjait, másfelől a gondot nem tartom igazán valósnak. A néző sem olyan hülye, hogy tapsoljon, ha rosszul játszom. Ha pedig jól játszom, a harmadik percben elfelejti, hogy tévés műsorvezető vagyok, és azzal a szereppel azonosít, amelyet éppen lát.

Szerintem nagyon sok fiatal el sem menne a színházba, ha ott nem nézhetné meg az egyik kedvencét. A dolog így is felfogható. Meg úgy is, hogy követelni attól lehet, akit megfizetünk. Ez esetben nincs helye a vitának. Meg kell azonban mondanom azt is, hogy sokkal jobb színésznek tartalak, mint műsorvezetőnek.

– Tőlem azt várják el, hogy helyes, jópofa gyerek legyek, aki reggelente jókedvre deríti az országot. Ez ellen nincs semmi ellenvetésem. Ha majd lesz, akkor megengedhetem magamnak, hogy abbahagyjam. De épp most voltam lent Debrecenben a Virágkarneválon, és egészen megdöbbentett a felém áradó szeretet. Már majdnem ijesztő volt. Biztos, hogy lehetne ezt jobban csinálni, vagy máshogyan. Ugyanakkor elfogadom a kritikákat is.

Mindjárt kezdődik az évad. Nem fog hiányozni a színház?

– Amitől különösen fájó volt a szakítás, hogy a főiskolán Zsámbéki Gábor és Székely Gábor volt az osztályfőnököm. Már harmadéves koromtól idejártam gyakorlatra, és idén először nem kell mennem évadnyitóra. Fura érzés, de ezen is túltettem magam. A főiskoláról rögtön ide kerültem, jó társulathoz, nagyon sokat köszönhetek nekik. Innét könnyebb volt bekerülnöm a filmes szakmába is. Ezt mind elismerem, de ma már nem lehet megélni abból, amit csak a színházban keresünk. Mint társulati tagok. Sokkal jobban járunk, ha szabadúszóként fellépti díjat kapunk. Ezt sem tudom megérteni, hogy erre miért van pénz, és a fizetésre miért nincs?

A pályakezdés mámorában eszedbe se jutottak az anyagiak?

– Amikor elkezdi a pályát, az ember azt gondolja, hogy ez a legfontosabb a világon. Semmi más nem létezik. Majd ahogy múlnak az évek, és jönnek azok a külső munkák, amelyek kibillentik ebből az elvarázsoltságból, egyszer csak rálát bizonyos dolgokra. Legutóbb, amikor játszottam az általam nagyon szeretett Közellenségben, és kijöttem a koporsóból, az tűnt fel, hogy nyolcvanan ülnek a nézőtéren. A kiválasztottak. Nyolcvan nézőnek játszik tíz-tizenöt színész egy este. Iszonyatosan kevés. Ezért mondtam, hogy kiválasztottak, mert tényleg azok. Akik bejuthatnak, és láthatnak ilyen pillanatokat. A színház ettől csodálatos. Egészen más a film, amelyet több mint háromszázezren néznek meg, mint például a Meseautót. Volt olyan kolléga, aki kijelentette, hogy az ilyen filmekben, mint a Meseautó, nem kell részt venni. Igenis részt kell venni, csak azt is jól kell csinálni.

Hogyan lettél színész?

– A Vörösmarty Gimnáziumba jártam, és ott, a harmadévesek vizsgaelőadásán, két héttel a premier előtt, beugrottam egy szerepbe. A következő évben már a drámais tanárnő kért, hogy menjek át hozzájuk. Innét felvételiztem a főiskolára, és felvettek.

A családban nincs több színész?

– Édesapám épületgépész mérnök, édesanyám bankban dolgozik, a nővérem orvos. Az egyetlen hülyegyerek én vagyok. Édesanyám nagyon boldog és büszke, apu sokáig ódzkodott tőle, de azért belül ő volt a legbüszkébb, és ő mesélte mindenkinek, hogy a fia színész.

Magadról mit gondoltál?

– Azt gondoltam, hogy országosan ismert, nagyszerű fiatal színész leszek.

Ez be is jött!

– Panaszkodtam egy szóval is? Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Remélem, túl nagy változás már nem jöhet, azon kívül, hogy abbamarad a televíziós működésem. Akár azért, mert az RTL felbontja a szerződést. Még nem szeretném abbahagyni, annak ellenére, hogy nem ez a szakmám. Hangoztatom is folyton-folyvást. Azt is megkérdezték tőlem, mi lesz akkor, ha már nem leszek helyes fiú? Mit tudom én! Akkor majd egy helyes, középkorú férfi leszek, és azzal próbálok valamit kezdeni.

Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.