A Végjáték folytatódik

Nem minden sikerül úgy, ahogy eltervezzük. Végre összejött egy forgatási nap a keszthelyi Festetics-kastélyban és mire leértünk, épp az utolsó jelenet végét csíptük el. Jött szembe a folyosón, korhű jelmezben, parókában, udvaroncok kíséretében. Furcsa volt. Valahonnét ismerős idegen. A fiatalító vendéghaj ugyanis eltávolította saját magától és egyszerre két különböző korú férfit láthattunk egyszemélyben. A kamera előtt hirtelen történt valami. Egy mozdulat, belső ráhangolás, szempillantásnyi színészi bravúr. Darvas eggyé vált a szerepével. Már ezért érdemes volt idejönni. Egy héttel később a gödöllői kastélyban beszéltünk meg randevút. Nem viselt parókát, életkorban is közelebb állt az idős Metternichhez.

Két helyszín, két életkor: harminc évnyi távolságot tettünk meg Keszthely és Gödöllő között. Ott még fürgén, gyors léptekkel járt, itt egyszerre két botra is támaszkodik. Nem is tudtam, hogy a kancellár két bottal járt.

– Ha már szóbahozta, magam is ebben a másodpercben tudtam meg ezt. Metternichről sokkal többet nem tudunk annál, hogy negatív szerepet játszott a történelmünkben. Ugyanakkor ez a dinasztia ellenségeihez kíméletlen államférfi rendkívül szellemes és intelligens volt, igazi vivőr. Életművész. Miután a filmben ez csak epizódszerep, mélyebb leásásokra nincs lehetőség. Egyébként sem hiszek abban, hogy attól hitelesebb a szerepe, ha utána olvasunk. A Rómeó és Júliát sem lehet úgy eljátszani, hogy utánanézünk a történelemben, valóban létezett-e a két család Veronában. Vissza kell emlékezni arra az időre, amikor tizenhárom évesek voltunk és halálosan szerelmesek.

Nagyon tetszett a könyve, a Lábjegyzetek. Végig az volt az érzésem, hogy beszélgetünk. Elmeséli az életét. Semmit nem hallgatva el. A kötet sikerlistás, és azon is előkelő helyet foglal el. Nem kapott kedvet az íráshoz?

– Ez nem regény, nem kitaláció, hanem visszapillantás az elmúlt háromnegyed évszázadra, és a jelenben fejeződik be: 2001-ben. Teljesen valószínűtlennek tartom, hogy életem hátralevő időszakában olyan váratlan események történnének velem, amelyeknek egy újabb könyvet kellene szentelni. Attól tartok, a dolog ezzel be van fejezve, erre utal tréfásan az utóirat is: holnapután amúgy is vége a játéknak.

Egyelőre nincs vége, azért vagyunk most itt, egy forgatás kellős közepén. Írni pedig sok mindent lehet, egyebek között drámát. Például arról a smasszerről, aki pokollá tette Darvas Iván, az 50-815 számú elítélt életét és aki végül megkötötte vele a maga különbékéjét.

– Megváltozott. Mindketten megváltoztunk a börtönben eltöltött évek alatt. Amikor ezt a fejezetet írtam, rettenetesen felzaklatott. Többször abbahagytam az írást, másba fogtam, aztán megint visszatértem hozzá. Életem e szakasza elviselhetetlenül nehéz volt, mégis jelentős. Soha nem gondoltam arra, hogy megírom valamikor. Két éve kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy betűket vessek a papírra. Először csak találomra kiragadott emlékeket próbáltam mondatokba önteni. Akkor döbbentem rá, hogy olyan ez, mint a közlekedőedény: a kiragadott történetek összefüggésben állnak egymással. Ezután láttam hozzá komolyan az íráshoz.

A börtönévekhez fűzött lábjegyzetei azt sugallják, hogy nem haraggal néz vissza.

– Ha valaki azt mondaná, hogy válasszak két évet az életemből, amelyet kitörölnek az agyamból, ezt a két évet nem adnám oda. Ragaszkodnék hozzá. Két másik évemről sem mondanék le, de erről biztosan nem. Sok mindent akkor tud meg az ember önmagáról, amikor rákényszerítik a szembenézésre. Rengeteg időt kap arra, hogy fölöslegesen spekuláljon, és ez nagyon hasznos tud lenni. Régebben voltak olyan emberek, akik önként vonultak kolostorba, hogy többet tudjanak meg önmagukról. Nekem ehhez soha nem lett volna lelkierőm, és hálás vagyok a sorsomnak, hogy ezt helyettem megoldotta. Azzal, hogy becsuktak, megkönnyítették a dolgomat: nem kellett önként jelentkeznem. Be kell menni a sittre. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik