 |
Valami rettenetes versengés kezdődött. Tavaly az első osztály feladatlapjai már elképesztőek voltak. Ilyen kérdések szerepeltek például: “Hány óra volt öt órával előbb, mennyi lesz hat órával később?” A mértékegységek átváltása is lecsúszott a második osztályból az elsőbe! Tapasztalatom szerint senki nem értette, hogy miről van szó (az én kisfiam jó tanuló). Magam is tanítónő vagyok, és én azt tapasztaltam, hogy manapság még a tízéves se tudja, hogy egy kilóban hány deka van. Ezek a gyerekek életkorával nem számoló követelmények és szokások már az óvodát is elérték. Én például teljesen feleslegesnek tartom az óvodai ballagást, de az a rendelkezés aztán, hogy az óvodai ballagáson csak fehér blúzban és sötétkék nadrágban, vagy szoknyában (vagy mint a körlevél mondta: “alj”-ban) lehet csak megjelenni, igazán elképesztett. Most azon töprengek, hogy mind a két gyerekemet (a kisebbik még óvodás) beviszem a városba. Ez ugyan napi negyven perc buszozás, az iskola és az óvoda meg itt van két percre, de azt hallottam, hogy ott még vannak olyan intézmények, amelyek nem ilyen maximalisták. Megtegyem? Néha a kisfiamon – aki élénk, vidám gyerek volt – azt látom, hogy szomorú és fáradt. A szünetekben ez elmúlik, az iskolával újra kezdődik. Hogyan és miért romlottak így meg ezek az intézmények? Törvényszerű ez? Most már csak ilyen óvodák és iskolák lesznek?
Válasz:
 |
Igaza van, a kis falusi iskolák és óvodák sokáig őrizték gyerekközpontú szemléletmódjukat, tudták, hogy milyen életkorban mire van szüksége a gyereknek, és ezt hogyan kell hozzá közvetíteni. Nyugalom volt ezekben az iskolákban és óvodákban, és derű. Aztán a felmérések azt mutatták ki, hogy ezek a gyerekek valamiben – amit a felmérés feladatlapokkal mért – “kevesebbet” tudnak, és ez a szülőket szorongással töltötte el. Sokan vitték gyerekeiket a távolabbi, városi iskolákba, ahol a gyerekek sokszor sokkal rosszabbul érezték magukat, még ha a feladatlapokat esetleg jobban töltötték is ki. Az ilyenfajta mérésekről a mérések szakemberei is régóta tudják, hogy nem a fontos, nem a tartósan a gyerek személyiségébe beépülő és az életben is hasznára váló képességeket mérik. (Magyarországon a mérők sokáig nem akarták elhinni maguknak, hogy még a mérések szerint is jobban megtanulnak írni, olvasni és elemi fokon számolni az osztatlan tanyasi iskolában felnövő, nem siettetett gyerekek, mint az osztott városi iskolák “gyorsan haladói”. Ezzel olyan jól megalapozott kulturális alapkészségekre tesznek szert, ami a későbbiekben stabilan tovább segíti majd őket – igaz, hogy “csak” az életben, és nem a pontszámokban.)
A lassan kiürülő falusi iskolákat a megszüntetés veszélye fenyegette. Jóllehet azóta különböző támogatások stabilizálták helyzetüket, de őket is elérte az ál-teljesítményhajsza. Versengeni kezdtek felesleges, mert felejtésre ítélt és a gyerek életkorához nem szabott tanulnivalók “minél többet, minél korábban” megtanításában a nagyobb, a “városi” iskolákkal, eltávolodva a gyerekektől, megfeledkezve életkori sajátosságaikról és szükségleteikről.
Így állhatott elő az a furcsa helyzet, amelyről maga ír, hogy most már a városban keresnek a szülők olyan iskolákat, ahol a gyerekeket nem gyötrik feleslegesen – és szakszerűtlenül –, ahol a gyerekek jól, de legalább is jobban érzik magukat. Semmit sem tud a gyerek – az első, második, harmadik osztályos kisgyerek – gondolkodásának sajátosságairól, aki azt kérdezi tőle feladatlapon, hogy: “Hány óra volt öt órával előbb, mennyi lesz hat órával később?”
Ugyanígy korai a mértékegységek átváltását elsőben tanítani – az én tapasztalatom szerint manapság még a tizennégy évesek sem mindig tudják, hogy egy kilóban hány deka van (az egyik intelligencia-vizsgálatban erre a kérdésre a leggyakoribb válasz az, hogy: tíz!). Ez azóta van így, mióta egyre korábban tanítják ezeket az elvont műveleteket. (Ilyenkor esetleg azt lehet mondani a gyereknek: Tudod, mekkora egy kilós kenyér? Szoktál kenyeret venni? Körülbelül a súlyára is emlékszel? És ugye tudod, hogy egy kis csomag vaj tíz deka. Mit gondolsz, hány kis csomag vaj olyan nehéz körülbelül, mint egy kiló kenyér?… És így tovább. A beszélgetés végére a gyerek általában könnyedén rájön, hogy egy kilóban legalább tíz kis teavaj, azaz száz deka van. Az ilyen fajta kerülőút, a türelem az efféle beszélgetésekhez nagyon hiányzik a legtöbb mai iskolából; de ezeknek is csak negyedik-ötödik osztálytól volna helye.)
Fehér blúz, sötétkék alj – óvodai ballagás… Elszörnyedve olvasom. Üres, az óvodás gyerek számára át nem élhető formalitás. Ami szemet szúr – és szíven üt – itt is: a szakszerűség hiánya. Ha az egyébként élénk és vidám gyerek az iskolaidőben szomorú és fáradt, akkor bizony azon kell gondolkozni, amin maga is töpreng: hová vihetném át, ahol jobb lenne neki? Mert ezek a lelkiállapotok idővel testi tünetekké fordulnak át. (Ma még az iskolák, a tananyag nagy mennyiségével megrontott, és a gyerekekről oly keveset tudó iskolák bizony lelkileg és testileg is betegítik a gyerekeket, a felmérések szerint.) Nagyon remélem, hogy a helyzet javulni fog, és Magyarországon is egyre több gyereknek való iskola lesz.
