Keresünk egy csendes zugot a félhomályos budai cukrászdában. Megértően figyeli, ahogy kínlódom a magnómmal. Neki sem erőssége a technika. Próbálom kipuhatolni, hogy merről fussunk neki egy pofás interjúnak. Leint. Engedjük el magunkat! Dumáljunk! Bármiről, ami az eszünkbe jut.
Téged nem lehet fölcímkézni helyes jelzőkkel. Választásra kényszeríted az embereket, akik vagy nagyon szeretnek…
– …vagy nagyon gyűlölnek. Erről nem tehetek. Teszem azt, amiben hiszek, vagy ami engem érdekel. Ami erős érzéseket vált ki. Van, aki imád, és van, aki utál. Annyira, hogy leköp az utcán. Megtörtént. De még mindig jobb indulatokat kiváltani, mint érdektelenséget.
A szokatlan mindig érdekesebb, mint a szabályos. Ezért szereted felrúgni a szabályokat?
– Semmit sem azért csinálok, hogy provokatív legyen. Ugyanazokat a kérdéseket teszem föl, amelyeket az emberek is föltesznek maguknak. Kozmetikázás nélkül.
A Vígszínházban vagy még?
– Egy éve eljöttem, tízévi tagság után. Pedig kitüntetett helyzetben voltam. Akkor távoztam, amikor kezdtem azt érezni, hogy unom magam és amit csinálok. Nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak, Marton Lászlónak, akinél azt rendezhettem, amit akartam. Ez a tíz év nagyon fontos része az életemnek.
Most hol rendezel?
– A Budapesti Kamaraszínházban Macbethet, Szegeden a Szentivánéji álmot, Zalaegerszegen egy Schiller-darabot. Szentendrén is rendezek, utána elmegyek Amerikába. Három évre előre tudom az életemet. Ez isteni. Most is ismert vagyok, meg divatos, ez vitathatatlan. Talán tényleg érdekli az embereket az, amit képviselek.
Veled úgy vannak, hogy nem tudják eldönteni, őrült ez a fiú vagy zseni.
– Két dologra vagyok nagyon büszke. Az egyik az, hogy rendkívül nézettek az előadásaim. A másik az, hogy heterogén a közönség. A tizenévesektől a nagyon idősekig. Számomra ez az ideál: olyan népszínház, amilyen – most nagyképű leszek – Shakespeare-é volt. Ahol a koldustól a királynőig mindenki jól érezte magát.
Saját színházra nem gondoltál?
– Kétszer próbáltam, többször nem fogom. Félnek tőlem, nem akarják, hogy saját színházam legyen. Talán azért sem, mert engem nem a színházból ismernek az emberek, hanem a tévéből. Ha nem tévéznék, nem ismernének, vagy csak sokkal szűkebb körben. Részben ezért vállaltam a műsorvezetést, másrészt soha nem csináltam ilyet, és nagyon érdekelt. Bennem nincsenek előítéletek és hátsó szándékok. Hiszen előre ezt sem lehetett tudni, hogy ez ennyire bejön. Az első hónapokban őrjöngött a szakma. Hosszú ideig mást sem hallottam, mint azt, hogy mit keresek a képernyőn. Azt szeretem benne, hogy semminek sem kell megfelelni.
Nincs lámpalázad?
– Már nincs. Elmúlt. Végül is nem sokban különbözik attól, ami a mesterségem. Abból élek, hogy kommunikálok. A színpadon is.
Főleg azzal borzolod a kedélyeket, hogy klasszikus műveket rendezel, szemtelen tiszteletlenséggel.
– Holott nem úgy megyek neki, hogy ne olyan legyen, mint a szokásos. Szerintem a színház az egyetlen olyan műfaj, amely létezhetetlen anélkül, hogy reagáljon arra, amiben él. Az a fajta metódus, hogy bezárom a kapukat, és nem engedem be a külvilágot, a színház halálához vezet. Ott nincs olyan, hogy mit lehet és mit nem. Mert más dolog egy dráma, mint irodalmi műfaj, és más dolog egy előadás. Nekem papírom van arról, hogy meggyaláztam Csehovot, és erre nagyon büszke vagyok. Ha állandó, megmásíthatatlan színházi értékek lennének, minden darab egyforma lenne. Egyébként a nálam fiatalabbak már azt mondják, hogy tök poros, amit én gondolok. Mert ők azt már másként gondolják. Egyáltalán nem vagyok renitens. Jól nevelt jófiú vagyok. A legkommerszebb színházi emberek egyike, a szó legjobb értelmében, és nem is akarok más lenni.
Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.
