Válasz:
A vizsgálatok szerint a kábítószerezés felé sodródó kamaszoknak éppen személyes kapcsolataik szegényesek, és életükben meghatározó a tárgyakhoz, a tárgyak birtoklásához fűződő viszony. Dorina viszont örömmel játszik a gyerekekkel és a tárgyak – látszólag – nem érdeklik. Azért írom, hogy látszólag, mert az a tény, hogy a játékokat kérnie kell, s akkor maga leveszi a polcról – ahol ő nyilván nem éri el –, és együtt kell megnézni, és játszani vele, lehet, hogy kiváltja ezt az elutasítást. Úgy gondolom, hogy az óvodában is és a családi otthonban is a gyerek el kellene, hogy érje a játékait, szabadon kellene, hogy elővehesse őket (még ha rendetlenséget csinál is velük, vagy éppen túl sűrűn váltogatja is). És bár az nagyon jó, ha a szülő bevonható játszótársul kínálkozik – vagy éppen, egy új játék esetén megmutatja, hogyan kell azzal játszani – a gyereknek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy akkor és úgy játsszon játékával egyedül is, ahogyan ő akar. Fiziológus kutatók, köztük a magyar Grastyán Endre, már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy a játék szabadsághoz kötött funkció. Különben értelmét – és gyönyörét – veszti.
Érdekesen és pontosan ír arról, hogy az utóbbi időben a maga által – vagy a maga segítségével – megszervezett játék elől a gyerek inkább kimenekül a kertbe “gazolni”. (Gondolom: gyomlálni.) Ez mintha a fentieket igazolná.
A leírtak alapján még az is felmerül az emberben (hiszen nagyon ritka, hogy a testvérek ilyen kis korban “csak” szeressék egymást, különösen a nagyobb a kisebbet), hogy valaki nem mondta-e Dorinának, mikor a kistestvére már útban volt, hogy “kapsz egy kistestvért”, netán “kapsz egy kistestvért ajándékba”? És hogy miközben Dorina nem engedi megnyilvánulni féltékenységét, ez az érzés, kerülő úton, az ajándékok elutasításában nyilvánul meg?
A kistestvérek születése után megnyilvánuló düh és féltékenység természetes indulatok a nagyobbikban, és kétségtelenül: agresszív indulatok. Ha ezek még szavakban vagy játékban, szimbolikus módon sem nyilvánulhatnak meg, akkor befelé fordulnak, és depresszív, bénító állapotokat hozhatnak létre.
Nagyon sok gyerek ragaszkodik az addig hordott ruhájához, és nem szereti, nem szívesen veszi fel az újat. Ez a gyerekek konzervativizmusából következik, és mindig jobb állapotot jelez, mint az új utáni folytonos, kielégíthetetlen ácsingózás. Ugyanakkor: ez is fokozódhat a kistestvér születésekor, és ezen a szimbolikus nyelven valami olyasmit jelent, hogy: “maradjon minden úgy, ahogy régen volt, amikor csak én voltam a ti gyereketek”.
Én azt hiszem, most a teendő csak annyi volna, hogy tegyük lejjebb a polcokat, a játékokat, Dorina vehessen elő bármikor bármit, (és ne kelljen azonnal elrakni, ha már nem játszik vele), játszhasson egyedül is bármelyik játékszerrel, és ne igényeljük tőle magunkban sem, hogy kistestvérét csakis szeresse; ha éppen akar, lehessen rá dühös is egy kicsit!