Hóna alatt hatalmas bőröndök, óriási csomagok, mintha hosszabb időre jött volna el Szaúd-Arábiából. “Jó estét kívánok” – mondta a szüleimnek tört magyarsággal. (Szókincse később rohamosan bővült, és néhány nap múlva egyre szebben mondta a következő szavakat “kérem”, “köszönöm”, “egészségedre”.)
Abdullah tehát tétován ácsorgott az előszobában. A kutya fékeveszett üdvözlő-őrjöngése okozta sokkon már túl volt; következett a család. Félszegen szorított kezet mindenkivel, aztán lepakolta a csomagokat, és elkezdte kibontani azokat. Anyám egy estélyi ruhát kapott, apám télikabátot, nekem meg egy méregdrága, márkás szabadidőruhát hozott.
– Mondd meg neki, hogy nem kellett volna ilyen értékes ajándékokat hoznia – kérte anyám a bátyámat.
– Anyukám nagyon örül, épp egy ilyen ruhát szeretett volna – fordított a bátyám Abdullahnak, angolul.
Vendégünknek felcsillant a szeme. Aztán bevackolta magát a az egyik szobába, és egész másnap délig aludt. Nagy ebéddel vártuk, amikor kikászálódott az ágyból, de közölte, most nem ehet: ramadán van, nagyböjt, így csak napszállta után csipegethet talán. Anyámat természetesen letörte a hír, hiszen közvetlenül Abdullah érkezése előtt végigtanulmányozta az arab étkezési szokásokat. (Ezért aztán a félig felengedett disznótorost visszasüllyesztette a hűtőláda legeslegaljára.)
Újdonsült barátunk igyekezett senkit sem zavarni a megszokott életvitelében, és egy darabig mi sem tudtuk, hogyan viselkedjünk vele. Aztán persze, kiderült: nem kell vele sehogy sem “viselkedni”. Néhány nap múlva olyan fesztelenül jött-ment, mintha már régóta nálunk lakott volna. Kiderült róla, hogy irodalmat tanít egy főiskolán Szaúd-Arábiában; egy kicsit unja ott magát, de mégsem szeretne máshol élni; hogy sokat lóg az interneten; és hogy még nincs felesége, de a szülei nemsokára választanak neki egyet.
Abdullahot minden érdekelte. A város, ahol lakunk, az ország, ahol élünk. Érdekelték a szomszédok is, akik szerint úgy nézett ki, mint Omar Sharif a hatvanas években. Mindenképp szerette volna látni a Balatont. Mondtuk, hogy ott télen nincs semmi, de nem zavarta. Elvittük hát, és sokáig állt a nagy víz partján, és csak nézte, nézte – körülbelül úgy, ahogy egyszer én nézhettem Marokkóban a homoksivatagot.
Nagyon tetszett neki a karácsonyfa. És amikor vége lett a böjtnek, végigkóstolta a szaloncukrokat. Ahogy láttam, örök barátságot kötött a marcipános ízűvel. Néhány nap múlva leesett a hó. Reggel arra ébredtünk, hogy fehér minden. Abdullah viszont már hajnal óta az ablaknál ácsorgott, és látszott rajta, hogy úszik a boldogságban. Este aztán legyártottunk egy termosz forralt bort, és kimentünk a Rogi hegyre. Abdullahot szánkóra ültettük, és egész este csúszkáltunk. Amikor hazaértünk, telefont ragadott, és elmesélte élete első szánkózását a hitetlenkedő családjának. (A forralt bort nem.)
Mielőtt elutazott volna, szilveszteri bulit rendeztünk. Öcsém volt a lemezlovas, és meghívtunk vagy hatvan embert. Abdullah is belevetette magát a mulatozásba, bár a szánkós-forralt boros eset óta lelkifurdalása lehetett, ezért csak üdítőt iszogatott. A lányok ragadtak rá, ő meg egyfolytában táncolt velük, egy barátom pedig arabul beszélgetett vele, amitől aztán teljesen felvillanyozódott. És ugyan az arab időszámításban abszolút máskor van az újév, úgy tűnt, ez őt abszolút nem érdekli. Éjfélkor megszólalt a himnusz, vigyázzban állta végig az egészet.
Újév után három-négy nappal kezdett el csomagolni. Elláttuk egy kis hazai csirkecombbal, hátha nem ízlik majd, amit a repülőn adnak. Én felvettem a szabadidőruhát, amit kaptam tőle, abban búcsúzkodtam – attól függetlenül, hogy soha nem hordok ilyesmit. Anyám arcára két puszit nyomott, beült az autóba, de előtte megígérte, hogy egyszer majd nyáron is eljön. A lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen látogassuk meg Szaúd-Arábiában, akár mindannyian egyszerre. Mondtuk neki, hogy jó.
Nagyon megszerettük Abdullahot.
