Lajcsiék otthona, a főváros zajától messze eső kúria maga a béke szigete. Az autók tülkölése helyett errefelé inkább a madarak csicsergése hallatszik. A hároméves Bogika és a két esztendős Lalika nagy boldogságára esténként még őzeket is lehet látni, amint kecses mozdulattal átugorják a kerítésüket. A gyermekek születése után a berendezés is megváltozott. A fennkölt elegancia helyett a barátságosság, a meghittség lett az elsődleges szempont. A falakról is lekerültek a lovakat ábrázoló festmények. A helyüket azok a képek foglalták el, amelyekhez személyes emlékek kötődnek. Kiemelt helyre az a feszületet ábrázoló festmény került, ami előtt négy éve Lajcsi megkérte Boglárka kezét.
Mikor gondoltad úgy, hogy a férjed az a férfi, aki mellett bátran vállalkoznál a nagy családra?
– Amikor Lalit megismertem, és beleszerettem, azt hiszem, az első perctől úgy gondoltam, hogy ő az én emberem. Akkor még nem volt ennyire ismert, népszerű valaki. Nem igazán ismertem ezt az egész Lagzi Lajcsi vircsaftot körülötte. Számomra ő egy nagyon szimpatikus fickó volt, a meleg, barna szemeiről nem is beszélve! Néhány hét alatt az is kiderült, hogy egy nagyon őszinte, igaz ember. Ettől kezdve semmi sem volt kérdéses számomra. De hogy néhány év leforgása alatt három ilyen tündéri csemete népesítse be az otthonunkat… Ezt álmomban sem gondoltam volna! Végtelenül boldog vagyok, és megpróbálom minden rossztól óvni a családomat. Annyi szép dolog történt velem, amióta Lali felesége vagyok, hogy egy élet kevés lenne ennek a feldolgozására.
Ennek ellenére nem szívesen vállalod a közvélemény előtt a boldogságodat, nem szeretsz a rivaldafényben szerepelni. Miért?
– Nem igazán szeretem a külsőségeket, nem szeretek szerepelni. A fogadások közül is csak azokra megyek el, amelyeken valóban illik megjelennem. Azt is nehezen szoktam meg, hogy állandóan újságírók telefonálnak, fotókat szeretnének a családunkról készíteni. Csak ritkán vállalkozom erre. Úgy igyekszem alakítani az életünket, hogy hagyom a férjemet magunk előtt szerepelni, de mi megpróbálunk a gyerekekkel a háttérben maradni. Ez a háttérbe húzódás nálam egy tudatos dolog.
Pedig Lajos nyilván szívesen mutatná a családját országnak – világnak!
– Inkább tiszteletben tartja a visszahúzódásomat. Annak ellenére, hogy valóban nagyon büszke a gyerekeire. Megértem őt, és éppen ezért, ha ritkán is, de beleegyezem egy-egy közös szereplésbe.
Nem zavarják a békés, családi együttléteket a rajongók?
– Inkább nagyon kedvesek velünk az emberek. Persze, a férjemet mindenhol felismerik, autogramot kérnek tőle, de ez nem terhes a számunkra. A tolakodó rajongói megnyilvánulások szerencsére nem jellemzőek.
A férjedet nemcsak itthon, hanem a szomszédos országokban is nagyon várják, te meg itthon maradsz egyedül a három kicsivel. Nem rossz ez így?
– Soha nem tudom megszokni, hogy ilyen keveset vagyunk együtt, de az évek során rájöttem arra, hogy nem az együtt eltöltött órák száma a fontos, hanem ezeknek a minősége. Amikor végre együtt a család, a mi együttlétünk sokkal intenzívebb, mint más, “normális” család esetében. Ilyenkor nincsenek üres járatok. Szépen terített asztalnál étkezünk, és igyekszünk ünnepélyessé tenni minden ilyen ritkán eltöltött pillanatot. Persze, nálunk is előfordulnak nézeteltérések, de nem lovaljuk bele magunkat a problémákba. Ahogy jön a harag, úgy el is megy. Nem engedhetjük meg magunknak a “haragszom rád” luxusát!
Nem lehet egyszerű dolog három pici gyerek mellett még a házasság romantikáját is őrizni! Honnan van ennyi energiád?
– Szerencsére van egy helyes fiatal kislány, aki segít nekem, és egy héten többször is eljön hozzánk. Amíg a kicsik alszanak, ő vigyáz rájuk, és ez alatt én el tudom a többi dolgomat intézni. Naponta több félét is főzünk, hiszen a pici babának – ha már nem szopik -, mást kell készíteni, mint a testvérkéinek, Lajcsi velünk élő nagymamájának az életkorát is figyelembe kell venni. Tény, egészen másképp osztom be ma már az időmet, mint amikor még csak egy babánk volt. Hogy a gyerekeimnek friss zöldséget tudjak az asztalra tenni, megkértem Lalit, hogy csináltasson egy üvegházat a kertünkbe. Bogikával és Lalikával együtt kertészkedünk. Amikor csak tehetem, elviszem őket kirándulni, vagy éppen meglátogatjuk a papát a munkahelyén. Ma mindenre kell, hogy jusson az időmből. Bár a legkisebb baba, Pistike még csak eszik, alszik, de a két nagyobbik szerencsére rettenetesen eleven apróságok.
Ennek ellenére cseppet sem látszol kimerültnek!
– Pedig férfiasan bevallom, nagyon fáradt vagyok. Úgy érzem, hogy az erőtartalékaim legvégét használom. Amúgy sem vagyok egy nagy alvó, mert sajnálom az időt az alvásra. De tisztában vagyok azzal, hogy ez egy átmeneti időszak, és amikor majd a picik végig alusszák az éjszakát, lassan minden újra visszatér a megszokott mederbe.
