Csak a folytatást hagyjuk magunk után

De Zsigi nem engedte. Ő pedig nem bánja. Férje, Rékasi Károly sem. A két kiló hatvan dekás csupahaj-csudaszép Zsigit ugyanis már érkezése előtt is nagyon szerette. Most pedig…

– Kari igazi anyaszívű apa! – lelkesedik Enci. – Végig velem volt a szülőszobában is. Én rettenetesen féltem, kezem-lábam remegett, mondtam is a műtősfiúnak, vigyázzon, mert lehet, hogy meg fogom harapni. Aztán, ahogy a császármetszés előtt megkaptam az érzéstelenítőt, végig ébren voltam, de olyan álomszerű lett az egész. Amikor kiemelték Zsigit – két héttel korábban, de muszáj volt, mert a nyakára tekeredett a köldökzsinór –, csak azt láttam, hogy gyönyörű, szabályos gömbölyű fejű, és olyan szürkéspiros-lilás színű. Az eufória mellett rögtön arra gondoltam: nem baj, majd napozunk! Aztán inkubátorba rakták, mert magzatvizet nyelt, és pozitív volt a tüdőröntgene. Akkor kétségbeestem, de a Rókusban mindenki fantasztikus volt: az orvosom, Pallér Anna, a csecsemősök… És nemcsak velem, akit talán jobban ismertek, hanem minden anyukával és babájával hihetetlen törődéssel és szeretettel bántak.

Miért éppen Zsigi?
– Zsigmond Károly, pontosabban. Illetve most már “Zsebi”. Egyébként a lányunk, Gigi adott nevet a kisöccsének, amikor már elfogadta a tényt, hogy lesz.

Nem akarta, hogy legyen?
– Ha belegondolok, hogy például Kari most azt mondaná nekem: “Édes Enci! Én nagyon szeretlek téged, de idejön egy tizenhárom évvel fiatalabb kislány, aki itt lakik majd velünk, és én ugyanúgy szeretlek majd téged, csak innentől kezdve ő is velünk él, és őt is szeretni fogom…!” Hát mit mondjak?! Nem akarnám!
(Most meg annyira imádja Gigi Zsigit, hogy szinte féltékeny az anyukájuk. Aki arról mesél, hogy eredetileg ő sem akart még egy gyereket. Amikor elkékült a teszt, kétségbeesett, meg örült is egyszerre, és valahogy úgy érezte, rászakad az ég, akárhogy dönt is. Gigi megszületése után nagyon nehezen talált magára, ezért élt benne egyfajta félelem, és nem akarta ezt a “dolgot” megismételni. Kari egy ideig igyekezett őt rábeszélni, aztán azt mondta, hogy mindenben tud segíteni, de végül is ezt a gyereket neki kell kihordani, a nő az, akinek a testét-lelkét terheli. Persze, nem is a szülés a gond, mert abban csak egy-két nap, ami rossz, ha császároznak, akkor meg nem fáj, csak utána van öt nap, amit szívesen átadna valakinek, de aztán… amíg úgy összedrótozza magát…)

Szóval hiúsági kérdést csináltál belőle?
(Mókás arcot vág. Kiderül, hogy a műtét után huszonnégy órával, amikor már fölkelhetett, rögtön belebújt a magas sarkú papucsába, kifestette magát, és lesétált a kórház fodrászatába.)

– Tényleg van bennem hiúság, éppen azért, mert nem vagyok az az istenáldotta szépség, se csinosság, se magasság, de nem is erről van szó. Azt hiszem, ha egészséges vagy, és nem zuhansz szét hormonálisan, nagy kitartással visszanyerheted az alakod – bár azt tudomásul kell venni, hogy negyven felé, akár szülsz, akár nem, kicsi az esélye, hogy jobb lesz a feneked, mint tizenhat éves korodban. Inkább a lelki része nehéz. Mert az ember óhatatlanul is meghasonlik. Egyfelől ott van az eufória, a boldogságos anyaság-érzés, másfelől meg az a döbbenetes felismerés, hogy: “Úristen, ez most már mindig így lesz!” Nincs olyan, hogy gondolok egyet, fogom a motyómat és elmegyek. Még ha van is bébiszitter és tökéletes apuka, akkor is nagyobbrészt a nő, az anya felelőssége, terhe – na, jó: édes terhe – a gyerek. Szóval, lelkileg nehéz összekalapálni magad. Ma már nem hatódnak meg attól, hogy anya vagy, és fölmész a színpadra. De bármelyik más szakmában így van: senkit nem érdekel, hogy szültél. Attól még ugyanúgy ott kell lenni, fittnek, kreatívnak, topon kell lenni! Persze, nem szabad ennyit “agyalni” ezen, mivel ugyanakkor a legtöbb értelme mégiscsak ennek van! Mert mit hagy az ember maga után?! A folytatást…

A sztárinterjú az e heti Nők Lapjában folytatódik!