Ősz, ebek, emberek

Emberünk egy letört faágat szeretne elegánsan, jobb lábbal odébb rúgni. Elsőre nem sikerül, legyint, nem próbálkozik újra, megy tovább. Padok sora a sétányon. Az egyiken nyugdíjasforma ember, rejtvényt fejt, újságból. Odaér a kutya nélküli kutyás.

– Szabad? – mutat az üres helyre.
– Tessék – jön a válasz.
Kurta, kelletlen.
Amaz mellételepszik. Köhint, ismerkedne. A másik nem mutat sok hajlandóságot. Tüntetőleg rejtvényébe temetkezik.
Az eb most a gazdájához fut, majd megy ismét dolgára. Az újonnan érkezett újra próbálkozik. Ki tudja, tán az időjárásról akar eszmét cserélni. Tán a terrorizmusról. A New Yorki két toronyról. A tálibokról. A szárnyas rakétákról.
Frontális támadás:
– Téged hogy hívnak? – kérdezi, az egykorúak jogán, tegeződve.
Szomszédja megütközve fölnéz a rejtvényből.
– Téged hogy hívnak? – hallja újra.
– Takács úrnak – ennyi a válasz.
A pórázhordozó ért a szóból.
Hát jó – mondja -, akkor a viszontlátásra.
Indul a kutyája nyomában.

*

Hosszú, zöld kerítés a csöndes budai utcában. Azaz csak volt csöndes az az utca, mert éktelen kutyaugatás hallatszik a hosszú, zöld kerítés felől. Három megvadult eb rohangál föl s alá birtokon belül, és őrjöngve tépi a száját. Ott, kívül a járdán középkorú férfi, kopottas ballonban, műanyag reklámszatyor a kezében. Megáll, szelíden nézi a kutyákat. Azok nem
tágítanak. Szól hozzájuk, beszél nyugtatólag. Olaj a tűzre. Rohannak, ugatnak, acsarkodnak. Meglehet, széttépnék, ha nem lenne közöttük kerítés. A férfi most elhallgat. A reklámszatyorba nyúl. Előhúz valamit, ennivaló lehet, s kellő óvatosan, a dróthálón át kínálja a kutyáknak. Egyikük elhallgat, ügyesen megszerzi magának. Társai még kitartanak, ám csökkenő hangerővel, aztán az újabb falatokért már ők is elnémulnak. Csönd támad,
vége a csatazajnak. Újabb falat, még egy falat. A férfi, mielőtt még továbbindulna, mond valamit a házőrzőknek. Talán dicséri, talán korholja őket. Talán csak megjegyzést tesz erre a megvásárolható világra.

*

Egy kutya, pórázon. Két másik, gazda nélkül, a szabadság rabságában. Autóbuszvégállomás, a nemrégiben várossá előlépett falu végén. Nagy üres térség, tágas fordulóhely a Budapestről befutó, majd visszainduló kék buszoknak. Földszintes üzletház, élelmiszerbolttal, zöldségessel, a hétvégi piac asztalai – szerda van – portéka nélkül. Melegedő a gépkocsivezetőknek, tábla térképpel: utcák szövevénye, helyi nevezetességek.
Ott áll, a térkép tövében, a két kutya. Lesi a harmadikat. A póráz kiváltságosát. Ahogy gazdája, egy középkorú asszony mellett lépteit szaporázza. Ahogy igazodik. Ahogy szolgál.
Szolgál hálásan. Szolgál jó szívvel. Nemrég még ő is itt szaladgált éhesen, reményvesztetten. Fekete, csapzott, csenevész keverék, törpe snauzer leginkább. Járt ő is körbe, tarhált buszon érkezőktől, remélt buszra váróktól. Hónapok óta. Csoda, hogy autó el nem csapta. Élt napra nap, a halál árnyékában. Mint ez a másik kettő itt, a térképnél. Most meg, lám, kimosdottan, kigömbölyödve, pórázbiztonságban. Valami jótét lélek egyszer csak megszánta. Nem egyetlen falatra, szeretetsajnálat alamizsnára. Nem. Befogadta. Távolodik. Nézik amazok, szabadok, ketten. Remény, reménytelenségben.