Isten hozott, Csilli a mennyországban!

…a Magyar Színház színésznője, aki a Barátok közt sorozat kedvelt Berényi Zsuzsája is.

– Az ujjadon ez a gyémántköves eljegyzési gyűrű?
– Bár ekkora gyémántom lenne! Rájöttem, hogy nekem az ezüst és a fehér arany színe jobban áll, mint a sárga arany, amely öregít is.
– Eljegyzési gyűrűd nincs?
– Nincs.
– De szerelem van?
– Van.
– Tavasszal azt mondtad, nem akarsz csak azért férjhez menni, hogy kipróbáld, milyen.
– Változatlanul tartom magam ehhez. Csak egyszer szeretnék férjhez menni.
– Miből fogod felismerni az igazit?
– Amikor megérint valami, mindig azt gondolom, hogy ez az utolsó, a végleges, a tökéletes. Aztán jönnek a pofonok.
– Kiábrándulsz, vagy az érzelem múlik el?
– Az az igazság, hogy az esetek kilencven százalékában engem dobtak. Nagyon kevés volt a közös megegyezés, vagy az, amikor én szakítottam. Egyébként sem dicsekedhetek nagy létszámú szerelmi történettel.
– Tragédiaként éled meg a szakítást?
– Igen.
– Sírsz?
– Hogyne!
– Könyörögsz?
– Változó. Minden eszközzel megpróbálok harcolni azért, akit szeretek, még akkor is, amikor az már sértett hiúság és nem szerelem. Aztán az idő és a távolság segít. De ha megint összefutunk, az újra felkavar. Visszaesem a fájdalomba.
– Évek múlva is?
– Igen. Ilyen vagyok.
– Nehéz veled?
– Nagyon nehéz. Nagyon sok vagyok, nagyon szeretek, és teljes embert kívánok. Én is teljes embert adok, a magam mindenféle jó és rossz tulajdonságaival együtt, plusz a hihetetlen munkatempómmal, akarásommal és vágyammal, hogy minél többet dolgozzam. Ha valaki ezt el tudja fogadni, és a munkája után én vagyok az első, akkor azt mondom, oké.
– Nős emberről szó sem lehet?
– Volt olyan is, kipróbáltam, köszönöm, többet nem kérek belőle.
– Általában téged hagynak el. De te vagy az, aki az elején kezdeményez?
– Olyan még nem nagyon volt, hogy ne kaptam volna meg azt, akit akartam. Lehet, hogy egy alkalomra, lehet, hogy egy évre, lehet, hogy csak barátság lett belőle, de megkaptam.
– Mivel hatsz?
– Lehengerlő vagyok, és szerintem nagyon jó a humorom. Ezt az olyan férfiak bírják, akiknek ugyancsak jó humoruk van.
– És a nők? Elviselnek vagy kapásból féltékenyek rád?
– Amíg egyedül voltam, nem azért jártam baráti társaságba, hogy partnert halásszak másoktól. Bár a férfiak részéről voltak próbálkozások, de ezeket elvicceltem. Azzal együtt a kedvesemet egy ilyen társaságban ismertem meg, egy barátjával volt ott. Egy jót beszélgettünk, majd hónapokig nem találkoztunk, aztán telefonált, és újra találkoztunk. Elég kitartónak kellett lennie.
– Ő volt az ostromló?
– Kivételesen ő.
– Ha elsőre nem gyúlt meg benned a szikra, hogy ő az igazi, akkor a kitartása győzött meg?
– Igen, igen, igen. És az egyre jobban felém irányuló érdeklődése, figyelme, figyelmessége, kedvessége.
– Tartósítja a kapcsolatot, hogy nem Magyarországon él?
– Ha jobban megnézem, akkor ötven százalékban itt élünk, ötven százalékban nála, Bécs mellett.
– Könnyen feladtad a szingli életet?
– Nem, bár élvezem, ami most van. Néhány hónapja már maximálisan vállalom, hogy így, együtt nagyon jó, de egy év telt el kistáskával, jövés-menéssel, amikor a párom még nem volt mindenbe beavatva.
– És még mindig nem gondolsz házasságra?
– Szerintem már ő sem. Már nem merne megkérni.
– Annyiszor kért hiába?
– Igen. Nem érzem annyira fontosnak az életemben, hogy sürgetnem kellene.
– Ő idősebb nálad. Ez nem volt mérlegelési szempont?
– Nem. Volt nekem harminc évvel idősebb szerelmem, és volt tízzel fiatalabb is.
– Melyik jobb?
– A fiatalok nem érettek még, semmilyen szempontból. A húsz év a jövő, a család szempontjából jelentett mérlegelést, de fél év óta ez sem érdekel. Talán azért, mert tudjuk mind a ketten, hogy tart, ameddig tart, éppen ezért nem hajszolunk semmit, nem követelünk semmit, nem várunk semmit a másiktól. Ha nincsenek elvárásaid, akkor nincsenek csalódások sem, vagy nem olyan tragikusan éled meg. Amíg tart, maximálisan szeretnénk jól érezni magunkat, ezért van olyan hihetetlen kötődés közöttünk, amilyen eddig még az életemben nem volt.


Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.