Lehet-e hiperaktív?

Gábor Zoltán veszélyeztetett terhességből akart megszületni, a 37. héten. Tizennégy óra vajúdás után hagyták elhalni a fájásokat, hadd maradjon még egy kicsit. Így a kiírt dátum előtti napon született, újabb tizennégy óra után, vákuummal, majdnem császármetszéssel. Csak másnap fedezték fel, hogy légmellet kapott, s kilenc nap múlva a háziorvosunk jött rá, hogy csúnya kórházi fertőzést hozott magával, azért olyan magas a láza és ezért nem akar enni.

Ezt követően háromhetes kezelés következett az egyik nagy, fővárosi gyermekkórházban, mialatt – hat éjjeli órát leszámítva – egyfolytában vele voltam. Kivéve az első három napot, melyet egy másik épületben kellett töltenie steril körülmények között, s enni is tápszert kapott, hiába fejtem a tejem. Ezt követően már nyugtalan baba volt, nehezen szopott, kapkodott közben, nappal alig aludt, pedig mindent kipróbáltunk, tologattuk, autóztattuk, sétáltunk vele.

Öt hónaposan megtanult mászni, nagy volt az öröm, de járókát nem vehettem, a férjem nem engedte, így folyamatosan pakoltunk utána. Gyógyszeres kezelés miatt hirtelen abba kellett hagynom a szoptatást, és ekkor már elég feszült volt az otthoni légkör is. Tizenegy hónapos korától kezdődtek az igazi nagy hisztik. Kisfiam a földre vetette magát, a fejét szekrényajtókhoz csapkodta. Férjem sem bírt már minket igazán elviselni, így elköltöztem otthonról. Tanácsra visszaszoktattam a saját ágyába – mert csak velem volt hajlandó aludni -, ezután egy hónapig ő a szobájában bömbölt, én a konyhában. Mostanában bármit mondok, nem hallja meg. Persze rohantunk a fülészhez, de a fülének semmi baja nincs. A játék csak addig köti le, amíg együtt játszunk. Konok fejjel mindent végig akar vinni, amit elképzelt. Mindig ugyanazok a dolgok érdeklik, kapcsolók, könyvek lepakolása és kibelezése, játékautók összetörése stb. Mondhatnám, egész nap kergetjük egymást, és én kiabálok: „Jaj, Zolika, ezt nem szabad!”

Mostanában jöttem rá, hogy az én volt anyósom viselkedése is ilyen, felnőttben. Két percnél tovább nem tud semmire összpontosítani. Nem tud nyugodtan ülni, enni is futva eszik, mindketten folyamatosan nyüzsögnek. Lehet itt szó öröklésről? Vagy az eddigi életútján fejlődött ki Zoliban ez a magatartás? Vagy tőlem ilyen ideges? Vagy tényleg csak „erős akaratú, eleven”? Mit tehetek?”






Válasz:

Legelső kérdésére válaszolva azt kell mondanom, hogy a szakirodalom szerint egy tizenöt hónapos kisfiú is lehet hiperaktív, túl mozgékony, hevesen reagáló (impulzív), “konok”. Vannak persze szakemberek – és különösen régebben voltak – akik ennek az egész tünetegyüttesnek a létét kétségbe vonták és vannak, mindig is voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy itt csak erős akaratú, újfajta képességekkel érkező, voltaképpen tehetséges gyerekekről van szó, akiket környezetük nem kezel megfelelően, és ezért produkálják ezeket az őket is és a környezetüket is zavaró tüneteket.

Ma úgy tűnik, hogy mindazok, akik a mindennapi életben, családban, óvodában, iskolában vagy a gyógyítás során találkoznak ilyen nyugtalan gyerekekkel, egyetértenek abban, hogy itt kezelésre, gyógyításra, speciális bánásmódra szoruló tünetegyüttesről van szó, s a mindennapi praxisban dolgozó szakemberek zöme abban is egyetért, hogy ezek a tünetek gyógyításuk során személyre szabott gyógyszerelést is igényelnek. Az Egyesült Államokban néhány évvel ezelőtt zajlott le a nagy gyógyszervita, amelynek lezárása – vizsgálatok után -, az volt, hogy bizonyos esetekben a gyerekek elemi érdeke, hogy gyógyszerhez jussanak, különben számukra is súlyos szenvedést okozó, az öngyilkosságig sodróan depressziós állapotok alakulhatnak ki, erőteljes önértékelési zavarokkal (“…mindig is tudtam, hogy én úgyis hülye vagyok…”). Ez látszólag ellentétben áll a konok és dacos önérvényesítéssel de az egyik egy külső megnyilvánulás, a másik egy belső érzület, állapot.

Az álmatlanságot is a kísérő tünetek között tartják számon, s ez tovább ronthatja a gyerek állapotát. A fiúk nyolcvan százalékát adják azoknak a gyerekeknek, akik a figyelemzavar és a hiperaktivitás tüneteitől szenvednek. És, a kutatók szerint, a hiperaktivitáshoz az eseteknek mintegy nyolcvan százalékánál többé-kevésbé súlyos viselkedészavar is társulhat. Vannak kutatók, akik a terhesség, a szülés és a gyerekkori betegségek körülményeiben is megtalálni vélik az okok egy részét, mások arra utalnak, hogy ezeknek a gyerekeknek a rokonságában gyakrabban lelhető fel a hiperaktivitás (ahogy minderre maga is utal). Voltak egy időben, akik a környezetet, a szülőket hibáztatták a tünetek kialakulásáért, de ma ez megalapozatlannak tűnik; ugyanazoknak a szülőknek ugyanabban a családban a testvérek között az egyik gyerek hiperaktív lehet, a másik nem.

Az, hogy a játék gyermekét leköti, amíg együtt játszanak, nagyon biztatóan hangzik. Tizenöt hónapos korban a játékhoz kell is a játszótárs. De mégis, mindannak alapján, amit elmond, mindenképpen azt javasolnám, hogy a hiperaktivitással foglalkozó szakrendelőben orvosnak is mutassa meg a gyereket, és maga esetleg vegyen részt úgynevezett csecsemőkonzultáción, vagy mama-baba terápián (amelyre például a Soros Alapítvány támogatásával a budapesti Ego Alapítvány védőnőket is felkészített). Budapesten hirtelenjében három helyet is tudnék mondani, ahol ismereteim szerint ezzel a problémával foglalkoznak, az egyik a MÁV Kórház speciális részlege, a másik a Budai Gyermekkórház Neurózisosztálya, a harmadik pedig a Vadaskert Kórház és Szakambulancia.