A temetésen történt, hogy csöndes, szófogadó, tizennégy éves fiunk nem akart közénk jönni. Sem a szertartáson, sem a halottat kísérő menetben nem vett részt. A temetőhöz közeli kiserdőbe ment, aztán úgy jött utánunk haza. A többi gyerek és az unokatestvérek, hasonló korúak és kisebbek, mind ott voltak velünk együtt. Fájt, hogy az én fiam nincs ott, de valahogy értettem a viselkedését. Talán ő állt legközelebb a nagyapjához. Persze, a családban nem mindenki fogadta el ezt a különállást, és valaki azt mondta, hogy vannak szabályok, vannak keretek, amelyeket meg kell tanulni betartani. Ezen elgondolkodtam, mert ezt is igaznak tartom. Ezzel együtt semmiképpen sem kényszerítettem volna, hogy a koporsó mögé álljon, de fájt, hogy külön van, s talán jobban gyászol, mint bármelyikünk. Egyedül. Nemrégiben, egy családi találkozón ismét vita kerekedett ebből a régi ügyből. Mit kellett volna tennem?
Válasz: 
Nagy regényekből (Háború és béke), kitűnő (elsősorban olasz, angol, amerikai) filmekből, de a magunk mindennapi tapasztalatából is jól tudjuk, hogy milyen sok a képmutatás a halálesetek körül és a temetéseken, milyen gyakori a konvenció üres követése (miközben hevesen éljük tovább pletykálkodó, önérdeket követő mindennapi életünket, akár a temetési gyászmenetben is), milyen sokszor bukkan elő a “megrendelt” gyász a valódi megrendülés helyett, a magánéletben is. (Sztálin halálakor börtönözték be azt a szegény nyomdászt, aki a megrendült gyász helyett találóan – bár nem szándékosan – megrendelt gyászként jellemezte szedésében a pestiek tömeges felvonulását.)
Képmutatás, konvenció, hazudozás az érzelmiekben – éppen ez az, amit a kamasz, vagy a kamasz lelkületű ember nehezen (vagy sehogy se) bír elviselni.
A véleményemre kíváncsi. Nos, én (egyetértve a kamaszokkal) úgy gondolom, hogy nem az a “jó” (“igaz” stb.) ember, aki betartja az át nem érzett konvenciókat, mert “így szokás”, “mindenki így csinálja”, de nem is az, aki – mondjuk “divatból” – “minden” ellen lázad. Hanem: a belső vezérlés, a kongruencia – a gondolatok és érzések, valamint viselkedésmódok önmagammal való azonossága, hitelessége – az igazi érték, ami ahhoz a szabad személyiséghez vezet el, aki a másik ember éppily szabad személyiségét (s ebből fakadó jogait) is tiszteletben tartja.
Gyakran mondják a demagógok: “Belülről vezérelt szabad személyiség? Tehát akár meg is ölhetem a másikat, mert nekem így esik jól…”
Erről természetesen szó sincs, ennek az ellenkezője igaz.
Már bizony csak úgy van, hogy az én szabadságom csak akkor tud élni és érvényesülni, ha a másik ember ugyanilyen teljes szabadságát biztosítottam – és ez, a másik ember tisztelete, egyben mindkettőnk szabadságának természetes korlátja.
A minden szabadságot csak maguknak fenntartó zsarnokok ezért (is) lesznek félelmeik paranoiás rabjaivá, majd rabszolgáivá, mert bennük is él az erkölcsi törvény, és érzik, hogy ezt megszegik. (Ne felejtsük el a filozófus szavát: “A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem – e kettő van, mi bámulatra készt”.)
Látszólag messzire kalandoztunk.
De csak látszólag.
Mert a kiserdőbe elbujdosó kamasz fiú szavakban talán ki nem fejeződő – bár a kamaszkori naplókból elég jól ismert –, érzelmileg átfűtött képzettársításai bizony hasonló gondolatkörökben kalandoznak.
Szokták azt is mondani, hogy a kamasz mániákus igazságkereső. És ebben az igazságkeresésében gyakran látja hazugnak és képmutatónak a felnőtt világot (és valljuk be: nem ok nélkül).
Mivel természetes fejlődésének velejárója, hogy hajlik a szélsőséges érzelmi – és gondolati, sőt, viselkedésbeli – megnyilvánulásokra, természetesnek kell tekintenünk, hogy időről időre kilép a konvenció vagy a sokszor oly értelmetlen “így szokás” világából, miközben őszinte megnyilatkozása (amelyért sokszor irigyeljük is) számunkra, felnőttek számára esetleg kínos helyzetet teremt.
Ne felejtsük el Anna Freud vigasztaló szavait: amíg a kamasz szélsőségek között változik, nincs baj; akkor van ok az aggodalomra, ha valamelyik szélsőségben tartósan, kimozdíthatatlanul megreked.
Igaza van, én is azt hiszem, hogy fia jobban és igazabbul gyászolt azon a temetésen, mint bármelyikük. Jól tette, hogy nem kényszerítette, hogy a koporsó mögé álljon. Miért? Idézzünk ide egy magyar klasszikust is, Karácsony Sándort. A kamasznak nem az a dolga, hogy felnőttet játsszon, imitáljon, hanem az, hogy teljes értékű kamasz legyen. Ha lehetett valódi kamasz – és kisgyerek, és kölyök, és ifjú – akkor lesz csak majd többé-kevésbé teljes értékű felnőtté.
