Boldogság, gyerek nélkül?

“Nem baj, van még időd! Madonna is negyvenkét évesen szülte a második gyerekét!” – biztatnak az ismerőseim. Csakhogy én nem vagyok Madonna, és negyvenhárom évesen sem szeretnék gyereket. Egyáltalán nem szeretnék! Boldog vagyok Viktorral. Nem “gyerek nélkül is boldog”, és nem csak “tulajdonképpen elégedett”, ahogy azt az emberek hallani vélik a szavaimból, hanem tökéletesen boldog. Esküszöm, kötök magamnak egy pulcsit, az elején egy kétszer áthúzott bébivel, hogy mindenki láthassa, én vagyok az a nő, aki nem akar gyereket! – rohant ki elkeseredetten Márti, a harminchét éves közgazdásznő a sok kérdezősködő ellen, akik egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy ő másképp döntött.


Kösz, jól vagyok!






– Soha nem foglalkoztatott a gyerekkérdés – meséli. – Tanulni akartam, egy jó foglalkozásra vágytam, amelyben kiteljesedhetek, és amit szeretek. A többit meg majd meglátjuk! Volt ugyan egy pillanat – harmincéves korom körül –, amikor komolyan fontolóra vettem a szülést. Ez volt az az időszak, amikor már jól bedolgoztam magam a szakmámba, és összeházasodtunk Viktorral. Azt hittük, már csak egy gyerek hiányzik. Néhányszor próbálkoztunk, de én minden egyes alkalommal föllélegeztem, amikor nem sikerült. A párom se látszott igazán szomorúnak. Beláttam, hogy ennek semmi értelme. Tökéletesen érzem magam a bőrömben, és nincs egy falatka űr sem az életemben, amelyet egy gyerekkel kellene kitöltenem. Ezzel a “bébikérdést” elintézettnek tekintettük. Azt gondoltuk, hogy 2001-ben gyerek nélkül élni csak az egyik döntés a két lehetséges közül. Igazodunk a trendhez, és kész. Hiszen annyi harmincöt év fölötti nő vallja ugyanazt, amit mi! Botor módon azt hittük, egy társadalom, amely a szinglikultúrát és az egyéni boldogulást propagálja, elfogadja azt is, ha valaki utód nélkül képzeli el az életét.
Mártiék tévedtek. A gyerektelenség ma is hiányosságnak számít. Lépten-nyomon előhívja az emberekből az ítéletet, miszerint egy nő számára a gyerek jelenti a kiteljesedést. A gyermektelen asszonyokat a közvélekedés önzőnek, ridegnek, karrieristának, rosszabb esetben frigidnek bélyegzi. A társadalmi elvárás olyan erős, hogy hosszú, kitartó keresés után is alig találtam olyan riportalanyokat, akik nevükkel és az arcukkal hitelesítették volna történetüket.

Más világ van
A konvenciók ugyan még tartják magukat, de a mai harmincasok nemigen foglalkoznak velük. Kamarás Ferenc demográfus szerint az utóbbi két évtizedben stratégiaváltás történt a családtervezés terén.
– 1991-ben készítettünk egy felmérést az abban és az előző évben házasságot kötött, huszonéves nők körében. 15 százalékuk egy, 61 százalékuk kettő, 20 százalékuk három, a maradék ennél is több gyermeket szeretett volna. Idén novemberben újra fel fogjuk keresni őket, de látatlanban is tudni lehet, hogy egyáltalán nem vagy csak részben sikerült valóra váltaniuk a tervüket. Ennél a generációnál ugyanis kitolódott a gyermekvállalás időpontja. Megnyúlt a tanulási idő, és az iskolák végeztével sem vonulnak vissza a nők a fakanál mellé, hiszen szeretnének a munkában is bizonyítani. Az igényeik is megnőttek, legtöbben igyekeznek szilárd egzisztenciát teremteni, mielőtt szülésre adnák a fejüket. Mire a családalapításhoz minden készen áll, legfeljebb egy gyermek nemzésére marad idejük, és néha az életkor előrehaladtával ez az egy sem jön össze. A szándékos gyermektelenség tehát ritka, de az idővel bekövetkező akaratlan gyerektelenség egyre jellemzőbbé válik.


Púp a hátamon






– Nem szeretek erről beszélni – néz rám határozottan. – Senki sem érti meg, azt mondják, hogy túlságosan anyagias vagyok.
Anna remek fodrász, csak rá kell nézni gondosan csigákba csavart, szőke fürtjeire, hogy az ember kedvet kapjon egy szép frizurához. Ráadásul, mindig a helyén van. Reggeltől estig. Amióta csak ismerem, idestova tíz éve.
– Rengeteg munka van ebben az üzletben. A szüleim a rendszerváltás után már nem tudtak engem anyagilag segíteni. Örültek, ha az iskoláztatásomat kinyögték. Megszakadna a szívem, ha fel kellene adnom mindezt. Márpedig egy gyerekszülés ezzel járna. Három év alatt, amíg otthon lennék a babával, a nehezen kiépített vendégköröm is elpártolna. Arról nem is beszélve, hogy imádom a munkámat. Nem egyszerűen megélhetés, hanem életforma. A vendégeim egyben a bizalmasaim is, akik a nap bármely órájában beugorhatnak hozzám egy kis tereferére. De ez csak a dolog egyik oldala. A másik az, hogy nem szeretném, ha az anyagi függetlenségemről – a szép új autómról, a szórakozásról, a nyaralásról – egy gyerek miatt le kellene mondanom. Kiszámoltam, hogy egy havi pelenkaadag árán egy pár cipőt vehetek. Hát az vesse rám az első követ, aki szerint ilyen nehéz világban öröm szülni! És van még egy érvem: nem merek ekkora felelősséget vállalni. Egy gyerek nem hamburger, amelyet eldobhatok, ha nem ízlik. Mi lesz, ha ráunok? Egy életen át púp lesz a hátamon!


Nekem más kell






Keresztes Ildikó rockénekesnőt nem volt könnyű vallomásra bírni, mert a hotel halljába, ahol beszélgettünk, egyszer csak beoldalgott egy bájos kutyus. Ettől kezdve ez a vadító külsejű, rekedtes mély hangú díva térden csúszott-mászott, hogy valamiképpen magához édesgesse.
Szemmel láthatóan odavagy azért, hogy valakit dédelgethess. Kisbabára nem gondoltál?
– Egyelőre megelégszem a tacsimmal, aki otthon vár. De soha nem mondom, hogy soha. Eddig is mindent kiszakítottam magamnak az életből, amit szerettem volna. Ha majd egy gyerekre vágyom, azt is el fogom venni. Az is lehet, hogy már késő lesz. Akkor tudni fogom, hogy a nagykönyvben az volt megírva: ne szüljek. Ne hidd, hogy a karrierem építése, vagy anyagi megfontolások tartanak vissza. Tudom, hogy a párom zseniális apa lenne. De még nem jött el a pillanat. Szinte minden este fellépek, új lemezt készítek, és játszom a soproni színházban. Jelenleg egyetlen szabad gyököm sincs, amelyhez egy gyerek kapcsolódhatna. És még valami. Nem szeretnék ugyanabba a csapdába esni, amelybe az édesanyám. Szegény, egy életen át hurcolt az oldalán, anélkül, hogy a benne szunnyadó ígéreteket megvalósíthatta volna. Magyarországra is az én boldogulásom érdekében jöttünk át Erdélyből. Minden odaveszett, amiért negyven éven át gürizett. Legszívesebben odaállnék elé, és azt mondanám: “Miért csináltad? Nyugodtan élhettél volna a magad kedvére!” Közben pedig örökre hálás leszek neki az életemért.


Nézz szembe önmagaddal!






Dr. Tusor Erzsébet holisztikus orvos, aki a testet és a lelket sohasem egymástól elválasztva, hanem egységben gyógyítja, azt tapasztalta, hogy az utód világra jövetelének legtöbbször nem fizikai akadálya van. Az okok a tudatalattinkban rejlenek.
– Lehet, hogy magzati állapotban szenvedtünk el valamilyen sértést, erőszakos megnyilvánulást a szülők részéről, és egy életre eldöntöttük: mi nem fogunk szülni. Az is előfordulhat, hogy kisbaba korunkban érzékeltünk egy számunkra ijesztő szeretkezést, és ezért utasítja el tudatalattink a babát. Szorongásaink megváltozott tudatállapotban (transzban) visszahozhatók és feloldhatók, de lehet, hogy egy mélyre ható beszélgetés is elég a megfejtésükhöz. Gyakran előfordul, hogy egy nő azt állítja, gyereket szeretne, közben valamilyen pszichés gát meggátolja, hogy őszintén vágyjon a babára. Fél a szülés fájdalmától, vagy nem bízik abban, hogy gondozni tudja a gyerekét. Esetleg attól tart, hogy elcsúnyul a teste, vagy egyszerűen nem akar felnőni. Bármi legyen is az ok, jobban tesszük, ha felkutatjuk, és szembe nézünk vele. Az elutasítás kevés. Mindezek dacára nem hiszem, hogy minden nő életfeladatában kódolva lenne a gyerekszülés. Vannak, akiknek más utat rótt ki a Teremtő. Mint például Teréz anyának. Tőle, aki százezreket szolgált, senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, miért nem tett eleget anyai kötelességeinek. El kellene tehát engednünk azokat az előítéleteket, amelyek szerint egy nőnek csak az utódgondozás lehet az életcélja. Higgyünk az ösztöneinknek, és az érzelmeinknek, mert a tudatalattink ezeken keresztül közli velünk az életprogramunkat. A végső kérdésre – lehet-e boldog egy nő gyerek nélkül – a válasz: igen. Hiszen a boldogság életminőség, amely mindenkinek mást és mást jelent.