Gyáva vagy, gyönyörûm…

Penészes-szürke volt az arca. Mint aki nemhogy napot nem lát soha, de levegőn sincs hónapok óta.

Annyit kérdeztem:

– A fiúk?

– Megvannak – mondta.

– Vigyáznod kéne magadra.

– Vigyázok, ne félts!

És intett, mosolygott is, ahogy szokott, fegyelmezetten, azzal a mimikával, amely a sajátja. Lezár, elvág ez a mosoly minden további érdeklődést. Láttam rajta, hogy tele van bizonytalansággal. Teri és a bizonytalanság – ez volt a legfájdalmasabb.

Teri fül-orr-gégész egy peremkerületi kórházban. Szigorú, precíz, végtelenül figyelmes, a betegei rendszerint tartanak tőle, s csak a kezelés után sokára jönnek rá, hogy ritka jó orvos kezébe kerültek. De akkor már a legtöbbjük nem jön vissza ezt megmondani. Sokáig azt hittem, ha jönnének, annak Teri örülne a legkevésbé. Aztán rájöttem, tévedek.

A fiúk: a férje meg a fia. Két elkényeztetett gondolkodó. A férj filozófiát tanít egy főként női hallgatókból álló karon, a fiú nagymamák agyondédelgetett kedvence, naplót ír és álmodozik, amióta ismerem. Tizenhat vagy talán tizenhét éves. Az a típus, akire azt mondják: koravén.

Teri kurta mondataiból sokat nem tudtam meg, de nem mentem utána, hogy megtudjak bármit is. Annál jobban meglepődtem, amikor jó másfél év múlva megláttam egy koncert szünetében. Ott támasztotta az oszlopot, olvasott valamit. Egyedül volt.

Mintha tetőtől a talpáig kicserélték volna. A szemén láttam. Az arcán finom smink, a vonásai szomorúak ugyan, de eltűnt belőlük a bizonytalanság. Amikor megöleltük egymást, csak ennyit mondott.

– Elment.

– Gondoltam – válaszoltam nagyképűen. – És kivel?

– Nem kivel. Hova.

– Hova? – kérdeztem.

– Egy szektába.

– Micsoda?!

Nem vártuk meg a szünet végét, elkértük a kabátjainkat, és kimentünk az utcára. Átvágtunk a Liszt Ferenc téren, és csak mentünk az orrunk után. Teri beszélt, mintha monológot mondana. Nem érződött rajta se indulat, se elkeseredettség, inkább valami értetlenség, amelynek az okát régen érti már, csak elhinni nem akarja.

– Nem az a baj, hogy így keresi élete értelmét. Az se baj, hogy kopaszra nyírta a fejét, hogy felöltött egy lepedőt, és lelépett. Még az se baj, hogy otthagyott minket. Hanem az a baj, hogy elmúlt negyvenöt éves. És tudom, hogy már az első mondatnál hazudott magának. De lehet, hogy egyszerűen csak gyáva, és rájött, hogy nem tud felnőni. Vagy nem mer.

Séta közben hátrahúzta a vállát, nyújtózott.

– Azt mondta, szeret minket. Szereti a fiát, mindent megtenne érte. Szereti? Az a gyerek olyan zavart és értetlen, mintha egyszerre csak azt mondta volna neki: Te, én eddig hazudtam, nem is én vagyok a te apád! Amikor a jó múltkor összetalálkoztam veled, akkor voltunk az egésznek a kellős közepén. Nem értettem semmit. Magamban kerestem az okokat. Mit csináltam? Mit nem csináltam? Ráakadtam egy csomó hibámra.

Rengeteget beszélgettünk. Elmondta, mi vonzza oda. Csupa gyerekség. Tudod, mi a legnagyobb vonzerő? Hogy elmehet a dolgok elől. Talált egy okot. Egy igazi indokot. Keresi önmagát, mondja. Mondtam, én is keresem magam. Reggeltől estig, napról napra, évről évre. Amikor a fiammal vagyok, aki elveszítette az apját, és most nem tudja, mire gondoljon; a műtőben, a rendelésen, a betegek közt és egyedül is… Én is! Én is keresem önmagam! Keresd önmagad miközöttünk, kiabáltam vele, csak így egy kicsit nehezebb…! Nem gondolod?! Lehet, hogy meg sem találod azt, amit keresel, ettől félsz, ugye?

Teri fojtottan beszélt. Már a Városligetben jártunk. Megállt, rám nézett.

– Megmondtam neki. Gyáva vagy. Csak ennyit. Gyáva vagy, gyönyörűm… De nem tudom, hogy igazam van-e. Még pontosabban: már régóta nem az érdekel, hogy nekem van-e igazam.