 |
– Egész életünkben kétségtelenül különböző kihívásoknak kell megfelelnünk, de ezeknek általában állunk elébe – mondja dr. Alpár Zsuzsa gyermek pszichológus, az Ego Klinika munkatársa. – Azok a változások, amelyekkel életünk során szembesülünk, ha időben és fölkészülten érnek bennünket, nem okoznak traumát. Néha egészen hajmeresztő eseményeket élünk át, úgy, hogy közben megőrizzük lelki egészségünket. A klasszikus értelmezésben a trauma nagy megakadást jelent. Traumatikus eseményről akkor beszélünk, ha valami hirtelen, előre nem látható megrázkódtatásként csap le ránk. Valójában nem maga az élmény hat ránk, a problémát az okozza, hogy túl gyorsan történik minden. Tegyük fel, hogy kisiklik a vonat, amelyen utazom, de én nem sérülök meg fizikálisan. A baleset alatt hihetetlenül gyorsan követik egymást az események. Ahhoz, hogy kezelhető legyen az élmény, amelyen átestem, az kell, hogy az idő egy kicsit “széthúzódjon”. Ezt úgy tudom elérni, hogy beszélek róla. Hazamegyek, és elmesélem a férjemnek, aztán felhívom a barátnőmet, és néhány nap múlva elmesélem a mamámnak; azzal, hogy háromszor, négyszer elmondom, “széthúzom” az időt, és feloldódik a trauma.
Melyek a tipikus gyerekkori megrázkódtatások?
– Ilyen az elszakadási trauma, amikor a gyerek ideiglenesen, vagy véglegesen elszakad egyik, esetleg mindkét szülőjétől. Ennek egyik formája az, amikor kistestvér születik, és az anyuka kórházba megy. Csecsemőknél, és a beszéd megindulása előtt álló, tehát még totyogó gyerekeknél ez nagyobb probléma, mert velük nem lehet megbeszélni azt, ami történik. Ilyen elszakadási trauma még az óvodakezdés, egy hozzátartozó halála, vagy a válás. Amikor nagyobbak lesznek a gyerekek, a testi épségük lesz fontos. Ebben a korban a műtétek jelentenek nagy problémát. Például a mandula-, a vakbélműtét vagy a fitymaszűkület sebészi megoldása. A gyerek saját egész-ség képe, test sémája sérül ilyenkor. Iskolás korban tipikus nehézség együttműködni egy-egy olyan pedagógussal, akivel a gyerek nem jön ki.
Fel lehet készíteni ezekre a gyerekeket?
– Az, ha nem beszélünk valamiről, mindig elszigetel, kirekeszt. Persze, az élet minden kanyarára nem lehet fölkészülni, ez teljesen természetes, de amikor éppen előre lehet tudni, hogy mi fog történni, el kell magyarázni a gyereknek; egyszerű szavakkal, amelyeket ő is megért. Az előre nem látható helyzetekben ezt utólag kell megtenni.
Mikre figyeljünk oda ilyenkor?
– Vannak jellegzetes hibák. Például, ha meghal valaki a családban, soha se mondjuk azt, hogy örökre elaludt. Ha belegondolok, én sem szívesen aludnék el egy ilyen mondat után. Egy másik tipikus baklövés, hogy a válást nem beszélik meg a gyerekkel, mert az úgyis látta a kapcsolat megromlását. De gondoljunk bele: a gyerek csak ezt az egy, általa is átélt mintát ismeri. És mivel az eseményeket saját magához kötve értelmezi, gyakran hiszi azt, hogy miatta költözött el apu, ő volt a rossz. Ezért fontos, hogy megbeszéljük, ami történt!
Felnőttkorban milyen utóhatásai lehetnek a gyerekkori traumáknak?
– Néhány pszichológiai iskola azt mondja, hogy az egész életet a gyerekkor határozza meg, a következményeket azonban nem lehet megjósolni, azok csak utólag mutathatók ki. Ha valaki nem tudja feldolgozni gyerekkori traumáit, neurotikus panaszai lesznek. Gyakran előfordul az, hogy a nagyon súlyos megrázkódtatás nem lefelé húzza az illetőt, hanem nagyobb teljesítményre teszi képessé annál, mintha csak átlagos gyerekkora lett volna.
“Próbálom szeretni a múltat”
Bagi Iván története
 |
Iván kilencéves koráig állami gondozásban és nevelőszülőknél élt, majd a nővére örökbe fogadta. Tizenöt éves korában kezdte a szakmát, Farkasházy Tivadar segedelmével a Rádiókabaréban. Jelenleg gimnáziumi barátjával, Nacsa Olivérrel láthatjuk őt a színpadon és a televízióban.
– Még most is együtt élek a gyerekkorommal. Ma sincs családom, barátaim se nagyon, a testvéreimmel nem tartom a kapcsolatot, és ugyanúgy küszködök a gondolattal, hogy egyedül fogok karácsonyozni. Ugyanis nagyon kevés lány van, aki ezt az egészet megérti. Úgy írnám ezt le, hogy az átlagember születésekor megkapja az esélyt ahhoz, hogy normálisan élhessen. Úgy hiszem, hogy ők közelebb állnak az élethez, mint én, aki nem kaptam meg ezt teljesen. Ők tehát bátran belemehetnek olyan helyzetekbe, amelyekbe én már nem, mert én százötvennel vezetek, és már épp hogy csak korrigálni tudok. Nem szívesen száll be egyik lány sem egy olyan autóba, amelyikről esetleg azt gondolja, hogy a szakadék felé megy. Ezért nehéz barátnőt találni.
A fiatalember azt mondja, konszolidálódott valamennyire, de a nyugtalanságérzet ugyanúgy megmaradt:
– Hogy ezt most mennyire lehet helyrehozni…? Volt aki azt mondta nekem, hogy én “ráülök a gyerekkoromra”, és ezért nem fogok fejlődni soha. Szerintem én nem ülök rá, azaz nem foglalkozom vele túl sokat, csak szeretném megtudni, hogy mi az oka ennek a ma is meglévő nyugtalanságérzetnek. Igazán nem a gyerekkoromban akarok kutakodni, hanem a jelen állapoton változtatni. Hogy azt, amit akkor nem kaptam meg, azt majd valamilyen más úton-módon megkapjam. Amiről itt szó van, az az üresség. De most azon dolgozom, hogy megpróbáljam szeretni a gyerekkoromat és az egész múltamat.
Az igazi boldogság
Az igazi boldogság az,
ha fénylő szobákban,
halványan a magasban,
zúgó tenger mellett,
óriáskönyvtárban,
öregedő szolgákkal sétálunk.
Vagy mégsem.
Majd ha lelkünk szebb szobatársra talál.
– Ezt a verset tizennyolc éves koromban írtam, de most jöttem rá, mi az értelme – mondja Iván. – Akkor azért vetettem papírra, persze, nem tudatosan, mert az anyám mindig veszekedett azzal az emberrel, akivel lakott. Nem tartom magam egy jó írónak, csak azért teszem, mert ez a kapcsolatom a világgal.
“Emberi hangnak hívtam”
Zsuzsa története
– Apám nagy kártyás volt, és elég nehezen tudott felállni az ultiparti mellől – idézi fel egy még ma is elevenen élő gyerekkori emlékét Hajmási Zsuzsa. – Úgyhogy anyám azt mondta, menjek az apámmal. Gondolom, azt hitte, így időben otthon lesz majd, de persze, nem. Arra emlékszem, hogy késő este van, megyünk hazafelé a trolival, és én állva alszom. Olyan is volt, amikor anyám nem engedte be apámat a lakásba, mert nem ért haza elég korán. Ilyenkor apám bekopogott a gangra néző ablakon, és én beengedtem. Nagyon szerettem az apámat. Mindig megvette nekem a Fülest, ami azért volt jó, mert volt benne képregény. Akkoriban ilyesmit nem találtunk más újságban. Alig vártam a csütörtököt, hogy lássam, mi történik az újabb epizódban. Ám apám egyszer azzal büntetett, hogy nem vette meg a Fülest. És nemcsak azon a héten, hanem soha többet nem vette meg.
Nyomot hagyott bennem egy film is, amelyet még egészen kicsi koromban néztem a tévében. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Az élet háza. Ebben egy nő utazik egy üres vasúti kupéban, amikor hirtelen belép egy férfi, akitől a nő megijed, és futni kezd a kihalt kocsikon át. Hónapokig nem tudtam aludni, de a szüleim nem engedték meg, hogy átmenjek éjszakára az ő szobájukba. Pontosabban szombaton megengedték. Nagyon szerettem ezért a szombatot, de mindig féltem is, mi lesz másnap. Szörnyű volt, hogy nem engedték meg, hogy velük aludjak. Volt egy kisrádióm, ezeken az álmatlan éjszakákon mindig valami olyan adást kerestem, amelyikben beszéltek. Úgy hívtam ezt magamban: emberi hang. Ha azt hallottam, megnyugodtam.
Ez a félelem később visszatért az életembe. Gimnazista koromban sokszor féltem a sötét utcákon. De ugyanígy bennem van az is, hogy az anyám soha nem volt elégedett velem, azzal, amilyen vagyok, amit csinálok. Úgyhogy amikor az általános iskolában az osztály legnépszerűbb lánya engem választott barátnőjének, nem is értettem, hogy miért.
“Ennek a lánynak nem volt gyerekkori traumája”
Moldova Juli, a kivétel története
 |
Van olyan emléked, amely számodra meghatározza a gyerekkorodat?
– Az őrségi nyarak. Minden évben egy-másfél hónapot lent töltöttünk egy kis házban, a padlás volt a gyerekeké. Ott aludtunk két unokatestvéremmel a nővéremmel, és a csatolt gyerekekkel. Az anyukák vigyáztak ránk, az apukák pedig hétvégén jöttek le. Sokszor az édesapám is ott töltött néhány hetet. Néha annyian voltunk, hogy amikor körbesétáltuk a tavat, a túlsó parton is mi jöttünk.
Édesapád riportkönyvei miatt rengeteget utazott.
– A leghosszabb ideig a kamionos könyve miatt volt távol, de ha lehetett, akkor is mindig hazajött. Egyébként pedig otthon dolgozik, ezért tulajdonképpen az volt a szokatlan, hogy mindig “kéznél volt”.
Nem kellett néma csöndben játszani, mert “az apa dolgozik”?
– Nem, sőt, a barátaink is nálunk gyűltek össze. Ha az apám dolgozott, fölment az emeletre, és magára csukta az ajtót, de gyakran lejött közénk.
Nem volt féltékeny a lányaira?
– Nem, minden aktuális “fickóval” jóban volt. Elfogadta, azt, akit választottunk.
Az sem nyomasztott soha, hogy minden bemutatkozáskor megkérdezik: te annak a Moldovának a lánya vagy?
– Ezt természetes volt, ebben nőttem föl. A Moldova nevet ugyanis csak a mi családunk viseli Magyarországon, tehát nem kérdés, hogy ha így hívnak, akkor ki az apám.
Szerinted milyen ember?
– Nagyon okos, és végtelenül becsületes. Hihetetlenül gyorsan vág az agya, általában végig sem kell mondanom, amit kérdezni szeretnék, mert már válaszol is. Azt hiszem, aki a humorral foglalkozik, annak így működik a feje. Nagyon puritán, szokásaiban, életvitelében.
Tehát az semmiben sem nehezítette meg az életedet, hogy vele nőttél fel?
– Nem hiszem. Azt biztos, hogy az iskolában nem könnyítette meg a dolgom az, hogy senkit sem tudok pusztán a pozíciója miatt tisztelni.
Sok gond volt veled a suliban?
– Nagyon szeretek tanulni, ha hagynak. Voltak komoly súrlódások, de az iskolai ügyeket általában az édesanyám kezelte. Egyszer apám is bement, de amikor a tanár panaszkodni kezdett, félbeszakította, és közölte: “Csak nem fogom itt hallgatni, ahogy szidja nekem a saját gyerekem!”
