Nõi hang

Meg is indokolták, miért változtatnak. A férfiak állítólag gyorsabban reagálnak a női hangra, ha igaz, azért, mert a tudat alatti nemi vonzalom erre készteti őket.

Emlékszem, elolvastam a hírecskét, és nem kis hiányérzetem támadt. Abban ugyanis egyetlen árva szó sem esett a nőutasokról, akikről pedig föltételeztem, hogy ugyancsak szép számmal repülnek a brit gépeken. Róluk tehát hallgatott a híradás, ezt én erősen nehezményeztem, lévén többrendbeli bizonyítékaim arról, hogy bennük is van nemi vonzalom, nekik is van tudatalattijuk, tehát, az előbbi logikát követve, ők inkább a férfihangokra reagálnak gyorsabban.

Szóval, gondoltam, nem stimmel valami. Ráadásul a helyzet jóval bonyolultabb (nem tudom, észrevették-e: a helyzetek mostanában mintha egyre bonyolultabbak lennének), léteznek ugyanis olyan női hangok, amelyekre a férfiak nemhogy nem gyorsabban, de egyenesen lassan vagy uram bocsá’ egyáltalán nem reagálnak. Ezt sok feleség, ha kell, eskü alatt vallja, legtöbbjük anélkül, hogy különösebb repülési tapasztalata volna. És a férfiak között is akadnak néhányan, akik még a brit légiforgalmi társaság beszélő komputerét is szívesebben hallgatnák, mint bizonyos, egyetlen, már túlságosan is jól ismert női hangot. Többen közülük ezért még a repülés veszélyeit és fáradalmait is vállalnák, ha ennek anyagi és egyéb akadályai nem volnának.

Így okoskodtam hát, poénkodtam magamban akkoriban, és csupán a repülés szokvány veszélyeire gondoltam. Voltak, persze hogy voltak már gépeltérítések is, ám azok jobbára szerencsésen végződtek. A légikalózok közölték követeléseiket, általában bebörtönzött társaik szabadon bocsátását akarták kierőszakolni. Ez vagy sikerült, vagy nem, ám akár így, akár úgy, az utasok legtöbbször túlélték a kalandot.

Mára más a helyzet. Volt egy szeptember tizenegyedike. A négy gép utasai a biztos halálba váltottak jegyet. Esélyük nem volt a túlélésre. Azóta párját ritkító katonai fölvonulás, bombázások elébb éjjelente, majd már nappal is, fenyegetések mindkét részről, lopakodók és lépfene baktériumok, szárazföldi hadműveletek és alvó ügynökök, bevetésre készen. Bombatalálat ér kórházat, vöröskeresztes állomást, föld-levegő rakétákkal védenek atomerőműveket. Vadászgépek kapnak tűzparancsot, ha úgy fordul, mindent és mindenkit leszednek az égről. Menekültáradat, hullámverése hozzánk is elér, nyomorult számkivetettek hada, de munkál a gyanú: ki tudja, hány terrorista van közöttük? És ki tudja, hol mindenhol robban majd bomba, ki mindenki lehet, lesz áldozat, a mi szeretteink, a másokéi, Hemingway írta: “Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Tél kopogtat Afganisztánban, másutt is. Vacog a világ. A légitársaságok legkisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy azt latolgassák, krízis idején női vagy férfi hangon szólaljon-e meg a komputerük. És mi, akik mindahányan e Föld nevű bolygón repülünk, nekünk sem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy higgadt hangokat halljunk, higgadt, emberi hangokat.