Akkor vette észre a fiút meg a lányt. Ma már csak arra emlékszik, hogy azok ketten a tömeg lüktetésénél lassabban mentek, mintha rajtuk kívül senki sem lépkedett volna az utcán. Ujjaik éppen csak összekulcsolódtak, alig-alig érintve egymást, a kislány mégis tudta: összetartoznak erősen. Aztán a lány megállt, valamit mutatott a fiúnak. Figyelték azt a valamit, aztán a fiú visszanézett a lányra. Összemosolyogtak lassan, és a kislány ezt a szavak nélküli tökéletes egyet gondolást és ezt a meglesett mozdulatot örök időkre azonosította a szerelemmel. Arra gondolt, hogy egyszer majd ő is így fog sétálni egy fiúval, a járda szélére tolt hókupacok mellett, boldogan, biztonságban. Együtt. Így lesz, ebben biztos volt.
Telt-múlt az idő. A kislánynak, akiből már rég nagylány lett, jó néhány álommal le kellett számolnia. De ettől az egytől sehogy sem akart megválni. És nem is hitte el, hogy ebben meg kellene alkudnia. Persze, sétált ő kézen fogva, nem is egyszer, de valahogy egyik fiúval sem érezte azt, amiről azt gondolta, hogy az a fiú és az a lány érezték. Mert az egyik fiú örökké rohant, vele csak összefutni lehetett, de ráérősen lépkedni nem. A másik meg nem volt kíváncsi arra, amit ő akart mutatni neki, el volt foglalva a saját dolgaival. A harmadik mindig mást látott, a negyedik egészen mást gondolt a világról.
Aztán egyszer csak jött ez a fiú. Zárt, komoly szemű, kevés beszédű. Néha nagyon ismerős, néha távoli, rejtélyes ismeretlen. A lány nemigen tudta, mit gondoljon felőle, kicsit félt is tőle, már-már arra hajlott, talán legjobb volna elmenni a fiú mellett, de az nem hagyta. És aztán már a lány is maradni akart.
Azon az estén sem beszélgettek sokat, csak mentek. Kavargott a hó, a lány fáradt volt, nem a sétához, inkább a gondolkodáshoz. Evett volna valamit, de mégsem mondta, legszívesebben csak hallgatott. Jólesett neki, hogy a fiú hagyja hallgatni, és az is, hogy bár nem beszélték meg, elé jött munka után. Mintha tudta volna, milyen nehéz napja volt a lánynak. Aztán a fiú váratlanul megállt, figyelmeztetően megszorította a kezét, éppen csak az állával jelezte, hogy mutatni akar valamit.
Idős, kopott kabátú házaspár állt az árkádok alá települt árus asztalánál, egymás mellé és a pult sarkához húzódva. A nénin kis, fekete, kötött sapka, vékonyka cipő a nagy hidegben. A bácsi kezében elnyűtt bőrkesztyű és egy sokrét hajtogatott nejlonszatyor. Rózsaszín dobozba zárt babát forgattak tanácstalanul a kezükben, csicsás, bazári holmit, a drága játékszer szerény utánzatát. Arany fodrok díszítették a baba fehér szoknyáját, a haja csigákba kunkorodott, selymes szempillája ragyogott. Az ő szürke kabátjuktól, barázdált kezüktől annyira idegen volt ez a hivalkodó kis dáma, ami hiába volt hamis, még így is nagyon sokba került. A bácsi és a néni hol egymásra nézett kérdőn, hol a babára. Mintha tőle várnák a választ a ki nem mondott kérdésre. Sokáig tanakodtak így némán, egyre lágyuló tekintettel, egyre több mosollyal. Egy kislányra gondolhattak, megpróbálták az ő szemével nézni a babát.
A lány és a fiú a járda szélére tolt hókupacok mellől figyelte őket. Ők sem beszéltek, csak figyeltek ugyanúgy szorosan egymás mellé húzódva. A lány is az ismeretlen kislányra gondolt, örömmel. Milyen jó neki. Meg arra, hogy végül is mennyire mindegy, milyen ez a baba. Meg arra is, hogy az álmok néha olyan észrevétlenül lopakodnak az életünkbe.
