 |
(Ha a gyerek kérdezte, hol van, azt mondtam: sokat dolgozik, azért nem tud jönni.) Ötéves koráig nem is akartam megzavarni azzal, hogy partnert keresek magamnak. Amikor kislányom hatéves lett, megismerkedtem jelenlegi férjemmel, aki áldott jó ember és szeret mindkettőnket, most várjuk közös gyermekünket. A gondunk: lányom és férjem kapcsolata. Magdi vagy köszön a férjemnek, vagy nem. Grimaszol, nyújtogatja a nyelvét. (Párom, ha elveszti a türelmét, szintén úgy viselkedik, mint egy gyerek és visszanyújtja a nyelvét…) Magdi időnként kiabál a férjemmel (“Hagyjál, hagyjál már békén”), vonogatja a vállát, ha a férjem szól hozzá. Közös játékaik során gyorsan ellenségessé válik a hangulat kettejük között, és a gyermek ingerült lesz. Nekem kellene rendet tennem. Én azt mondom, hogy ha a játék elfajul, hagyja ott Magdit ,és szerintem a köszönést sem kellene erőltetni. (Nekem se mindig köszön a lányom; ugyanakkor pontosan tudja a viselkedés szabályait, kívülállók mindig csak dicsérik.) Ha nem vagyok otthon, sokkal békésebb a hangulat. A férjemnek nincs még gyermeknevelési tapasztalata, nem igazán érti ezeket a hullámzó hangulatokat. Próbáltunk már Magdival beszélgetni, hogy miért viselkedik így, de a kérdésekre persze, nem tud válaszolni. Úgy érzem, sokszor a féltékenység váltja ki ezeket belőle. Ha a férjem közeledik hozzá, az esetek többségében elutasítja, elfordul tőle. Magdi szeret kezdeményezni, és általában nehezebben fogadja el, ha hozzá közelednek. Én bízom benne, hogy rendeződik a kapcsolatuk, de a férjem attól fél, hogy kamaszkorba érve, még ellenségesebb lesz a viszony. Szerinte másfél év alatt már rendeződnie kellett volna a kapcsolatnak, szerintem másfél év alatt fokozatosan romlott el… Magdi most volt elsős (évvesztes), nehéz éve volt. Másfelől beköszöntött a kiskamaszkor. Talán nem kéne lovagolni a hibákon, akkor csak megerősödnek, inkább a jót kéne észrevennünk Magdiban, még ha ez néha nehéz is. Kapcsolatuk egyébként jól indult. Amikor egy-kétszer feljött hozzánk a férjem, kérdeztem a lányomat: hogy tetszik. Azt mondta, tetszik. Mondtam, hogy jó, mert nekem is. Akkor kicsit gondolkozott (mindez fürdés közben történt), majd nagylelkűen azt mondta, hogy “Jó anya, akkor neked adom”. Férjemet biztatom, hogy ne csak a negatív eseteket jegyezze meg, hiszen hányszor az ölébe ül a lányom, s párszor már kicsusszant a száján, hogy apu. Párom kevesli az ilyen alkalmakat. Mit tegyünk? Mit tehetnénk?
Válasz:
Úgy van, ahogy írja: “ha a játék elfajul”, férje “hagyja ott Magdit”, és “a köszönést sem kellene erőltetni”. Általában: csakis a felnőtt higgadt türelme – szeretném azt írni: rokonszenvező, megértő közönye – segít feloldani a helyzetet.
Magdi ugyanis rendkívül bonyolult érzelmi gubanccal kell, hogy megküzdjön lelkének tudattalan – vagy esetleg félig tudatos – részében; érzelmeiben, fantáziáiban. Először is az eltűnt apa iránt érzett vágyódások, csalódások, dühök és bosszúkésztetések is kicsattanhatnak a “pótapán”, akinek állnia kellene ezt a kisebb áramütést, anélkül, hogy valamiféle magyarázatba kezdene (“de hiszen te az édesapádra vagy dühös, aki itt hagyott téged” stb.). Ezenkívül, ahogy erre maga is utal, ha jól értettem, Magdit egy bizonyos “testvérféltékenység” is gyötri. Eddig ő volt az egyetlen a maga életében, és most itt van egy harmadik, akivel osztoznia kell a maga érzelmein. (És akkor még nem is beszéltünk az igazi kistestvérről, aki hamarosan meg fog születni.) A nevelőszülők egyik nehéz próbája, hogy olyan dolgokat, amilyeneket az ember a saját gyerekével kapcsolatban is átél (például: dacot, szemtelenséget, szeszélyt) a nevelőszülő hajlamos annak tulajdonítani, hogy ő csak valamiféle pótlék, idegen – és ez a gyerek nem akarja, vagy nem tudja őt szeretni. Holott a gyerekek készen állnak az érzelmi kapcsolódásra, minden olyan felnőtt felé, aki ezt türelemmel tudja kivárni, nem erőlteti és igazán hitelesen, önmagával azonosan tud a gyerek jelenlétében is viselkedni, szorongások és elvárások nélkül. Azonkívül: Magdinak is “tetszik” a férje, és bár magának adta őt nagylelkűen, de nemcsak magára féltékeny a nevelőapával szemben, hanem a nevelőapára is, magával szemben! Ezért – is – provokálja. Azt is tudnunk kell, hogy a gyermeki udvarlás és kacérkodás nagyon gyakran ölti a szemtelenkedés, vagy – lányok részéről – elutasítás formáját. Ezeket a játékokat a lányok apjukkal is eljátsszák, de a gyakorlott apa félig tréfára veszi, félig a leírt türelmes közönnyel dolgozza fel.
Az is igaz, amit a kiskamaszkorról ír. A kilencedik életév felé közeledve amúgy is erőteljesen rátör a gyerekekre a “ki vagyok én?”, “kik a szüleim?”, “mi lesz velem?” sokféle kérdése, s ez feszültté, nyugtalanná teszi őket.
Igen, a férje várja meg Magdi kezdeményezését, ne ő közeledjen, ne törődjön a köszönésekkel (ami sok gyereknél amúgy is csak a kamaszkor után válik természetessé).
Egy apróságot azonban fel kellene oldani: Magdinak meg kellene tudnia egyértelműen, hogy apja nem azért nem jött, mert “sokat dolgozik”!
