Nehezen indultunk útnak, pedig legfeljebb öt percet kell sétálni, még így, lassú léptekkel is a kisvendéglőig, ahol ebédelni szokott. De előtte fel kell húzni a cipőt. Az még csak-csak. De meg is kell kötni a cipőfűzőt.
– Ne segíts, ezt nekem kell megcsinálni!
– De anyukám, most itt vagyok…
– Gyakorlás a tudás anyja – egyenesedik fel –, ha állandóan rátok hagyatkozom, a végén még ellustulok…
És lehajol újra, és az ujjak addig hajlítják a masnit, addig görbítik a csokrot, míg megkötik.
Ilyen. Sose adta könnyen meg magát. Akkor se, amikor az én mamám, tőrőlmetszett városi lány, egyszer csak falura került. Fiatal volt, táncolni szeretett, moziba járni, regényt olvasni. És neki tehenet kellett fejni, rétest sütni, moslékot keverni, paradicsomot kötözni. És megtanult fejni és meszelni, csirkét vágni és hurkát tölteni. Néha sírva, néha dalolva. De úgy pörgött a keze, hogy délutánonként már a Dunára vitt minket strandolni, és vasárnap ebéd után ragyogott a konyha, és indulhattunk az aktuális vendégségbe, vagy hozzánk jöttek vendégek. Kálmán bácsi magasra röpítette az embert, vagy Juci néni, neki mindig finom illata volt, és isteni süteményeket hozott. És abban sem hagyta magát az én mamám, hogy vasárnap a nagymisére mindig kirúzsozta a száját. Akkor is, ha ez a nagymamának nem tetszett. A papám nem szólt, hogy tetszik-e neki vagy sem, csak nyújtotta a karját, és indultak. És akkor se adta meg magát, amikor nem volt más munka, legfeljebb takarítani mehetett volna. És elment takarítani. Vagy szemfelszedést vállalt, és böködte a nejlonharisnyák szemeit, soronként egy forintért. Bizony. És azt sem hagyta, hogy a Ligetben, amikor tizenöt nagyfiú tartozott a csoportjába, ne az ő fiai legyenek a legügyesebbek. Hát ilyen.
Most ül a széken, lábán a cipő, győzedelmesen mutatja.
– Na, látod, ezt találtam ki, félcsokorra kötöm, úgy megy.
Vissza akarom tolni a széket, de eszembe jut, hogy annak mindig pontosan ott kell állnia, ugyanabban a szögben, a telefonasztalka mellett.
– Csak ne igazgassatok semmit! Az pont úgy áll, ahogy nekem jó.
Ezt mondja mindig a mamám, és be kell látnom, igaza van. A szék pont úgy áll, hogy kényelmesen le tudjon ülni, ha szól a telefon. Az ajtóhoz vezető utat sem állja el, de arra is alkalmas, hogy indulás előtt, erre a székre ülve, föl tudja húzni a cipőjét, a fény odaesik, látja azokat az átkozott fűzőket. Mert ezt mondja:
– Ezek az átkozott fűzők! Hogy az égbe nem jutott az eszembe, hogy pántosat vehettünk volna… Ah! – legyint – csak meg ne öregedjen az ember.
Ahogy megyünk kifelé, látom, mosott. Azonnal észreveszi, hol jár a szemem.
– Csak nem hagyom ott azt a két rongyot? Kilötyköltem, percek alatt kifagy, megszárad, olyan friss az illata. Muszáj valamit csinálni, ti ezt nem értitek…
Kint köd van, az öreg ajtó bedagadt, nyikorog. A mamám nem szól, a kiskapunál is csak annyit mond:
– Ez meg leszállt, emlékszel, mondtam én, hogy kell alá valami bőrt tenni… De a telet kihúzza, majd tavaszra megcsináljátok…
Átküld a másik oldalára.
– Én karolok, nekem az biztonságos.
A kisvendéglőben sok a vendég, bent, ahol ülni szokott, cigarettáznak, kimegyünk a másik asztalhoz.
– Elférünk itt, igaz, Palikám?
A kérdezett bólogat, leülünk, a mamám pici, az asztal magas, nem baj, int, pont fölérem, mutatja. Tényleg. Épphogy föléri. Hozzák a levest, eszünk jóízűen.
Háttal ülök a bejáratnak, szemben a mamámmal. Egyszer csak látom, néz valakire, fölemeli a kezét, kedvesen kifelé mutat.
– Ha a fiatal hölgyek kilépnek a ajtón, balra menjenek az udvaron, hátul jobbra megtalálják, amit keresnek…
Három túrabakancsos lány áll tétován, a mamám vette észre, hogy a mosdót keresik. Egy pillanatig meghökkenve néznek, mert hát nem kérdeztek ők semmit, aztán felszabadulva jó étvágyat kívánnak, és balra véve az irányt, kitódulnak az ajtón.
A mamám már az ebédjére figyel. Elégedetten a villájára tűz egy falatot, és kicsit ágaskodva bekapja. És rám néz, cinkosan hunyorítva. És az én csuda-mamám zöld macskaszeme most megint a régi.
