Gyönyörû repülés, vagy kõtörés a bányában

Néhány nap, és itt a bemutató a Kolibri Színházban, de ma még csak a beavatottak tudják azt, hogy Szörnyellaként milyen új frizurával kápráztat el minket Udvaros Dorottya.

Glenn Close dalmata-dizájnja nagyon emlékezetes volt. Hasonlítani fog hozzá a színpadon?

– Szerettem a játékát, és annyiban talán felidézzük a Glenn Close-féle figurát, hogy – hála Csik György jelmezeinek – én is extrém leszek. De ez egy speciális feldolgozás, színészekkel és bábokkal, melyben végre énekelhetek – három nagy számom is van – és táncolhatok! Nagyon izgulok, mert régen, Szolnokon, a pálya elején játszottam csak gyerekeknek. – Kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi – Azt nem szeretném, ha félnének tőlem.

A történet szerint rengeteg állat a partnere. Nem bánja?
– Akár oroszlánnal is játszanék együtt. Nincs olyan állat, amelyiktől megijednék.

Van kutyája?
– Kutyabolond vagyok. Két német juhászunk van: anya és fia. Azelőtt szetterem volt, kétszer is. Imádtam, ahogy elomlóan, feltétel nélkül szerettek. De az, hogy egy kutya szabályosan minden szavadat megérti, az semmihez sem fogható, ettől teljesen el vagyok varázsolva.

Franciaországban az itthon nagy port kavart, most már filmen is látható Nexxttel turnéztak. Hogyan fogadták?
– Párizsban és Lille-ben nagy érdeklődéssel, Ainsiben, ebben az idilli kisvárosban nem érdekelt senkit, hogy egy külföldi társulat a média erőszak-manipulációjáról beszél, nagyon provokatívan. Hol vannak ők ettől? Régen megszelídítették maguk számára a kereskedelmi csatornákat, amit akarnak, használják, amit nem, az lepereg róluk. Nyugodtan élnek. Irigylésre méltóan.

Honnan tudja, hogy így éreztek a Nexxt iránt? Nem mentek el az előadásra?

– A pályán töltött ennyi év után minden porcikámban érzékelem a színpadon, hogy velünk van-e a közönség. Ha igen, az egy gyönyörű repülés…

És ha nem?
– Az a bánya. Jön a kőtörés. Nem azért, hogy megfeleljünk, hanem, hogy egyáltalán eljussunk a mondandónkkal a nézőkhöz.

Nyáron elment a Bárkából, és nem szerződött máshová. Szabadabbnak vagy magányosabbnak érzi ettől magát?
– Először van ilyen az életemben, hogy nincs egy anyaszínház, amelyhez tartozom. Most barátkozom ezzel a helyzettel, nem tudom még, milyen lesz. Munkában nincs hiány, azt már látom. Phaedrát játszom majd, Tasnádi István új darabjában, és tavasszal a Madách Kamarában is vár egy jó szerep. Amikor eljöttem, ezt persze, mind nem tudtam. Csak annyit, hogy kialakult egy helyzet, amielyet be akarok fejezni.

Minden döntésében ilyen férfiasan határozott?
– Önfejű vagyok, az biztos – válaszol egy kis gondolkodás után –, de szerintem, elég türelmes is. És persze, vívódom. Ha viszont már döntöttem, akkor lépek is. Lehet, hogy ez maszkulin vonás. De én nagyon szeretek nő is lenni. Abban az értelemben, hogy néha azt akarom sugározni, hogy védelemre szorulok, kiszolgáltatott vagyok. Egy barátnőm mellett végigéltem három kapcsolatot. Három tökéletesen különböző férfi volt az életében, és ő mindegyikből pontosan ugyanazt hozta ki: egyformán kényeztették, óvták a széltől is. Irigyeltem, de belenyugszom, hogy ez nekem nem megy. Bennem a harcostársat látják a férfiak. Azt, aki rendületlenül ott áll melletted, és ha találat ér, számíthatsz rá, hogy kivonszol a tűzvonalból. Nem véletlen, ha ilyennek látnak, nekem ez tetszik, élvezem, hogy ilyen is vagyok.

És amikor minden nagyon rossz, amikor elkeseredett?
– Akkor átkozom azt, aki az egész emancipációt kitalálta, és nagyon szeretnék következmények nélkül végtelenül gyönge lenni. Tényleg, nem lehetne kipróbálni, mondjuk egy évre?

Mindig olyan színházba ment, ahol izgalmas, igényes kísérletek folytak. Nem voltak könnyen szerethetők azok a nők sem, akiket játszott. Mégis nagyon népszerű. Néhány hete a Cosmopolitan, majd a Story magazin közönségdíját is megkapta. Pedig nem média- és sorozatsztár, még csak időjárás-jelentést sem mondott soha…

– Viszont olyan szerencsés voltam, hogy elcsíptem a magyar film utolsó termékeny korszakát. És akkoriban a nézők megnézték ezeket a filmeket, nekem pedig boldogan újságolták a közértben, hogy “Láttuk ám a Csók, Anyuban!” És én örültem, megköszöntem nekik. A tévében még Ibsen Solness építőmesterében, Pirandello Forog a filmjében és Ottlik-művekben játszhattam. Ma csak magazinműsorokba hívnak, hogy a fitneszről vagy diétáról kérdezzenek.

Ezek után meg sem kérdezem, szeretne-e ma fiatal magyar színésznő lenni?
– Mindig bajban vagyok, merhetem-e azt tanácsolni a fiatal kollégáknak, hogy ne vállaljanak sorozatszerepet. Tönkreteheti őket, de hát az is tönkreteszi, hogy teljes művészi fegyverzetben, estéről estére színpadra állnak valamelyik fővárosi – még csak nem is vidéki! – színházban, és a nevük mégis ismeretlen marad. Mi lesz velük húsz év múlva? Én harmincévesen, néhány filmmel a hátam mögött rendszeresen szerepeltem újságok címlapján, ha játszottam valamiben, akkor az összes lapban írtak róla, a fotóm ott volt a magyar mozik előcsarnokában, és az emberek megnézték: Charles Bronson, Meryl Streep, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Udvaros. Szóval nem. Nem szeretnék ma fiatal színész lenni. De reménykedem, hogy közülük néhány kollégám majd lehetőséget kap arra, hogy megismerhessék a “Kávéház”-ban, abban a tévésorozatban, amelyikben most Kern Andrással játszunk.

Sosem volt problémája az életkorával?
– Még nem. A színésznek az a szerencséje, hogy kalandozhat az életkorok között. Az első kiugrásom huszonévesen egy kétgyerekes, negyvenéves családanya szerepében volt, s azóta is lehetek infantilis hatvanéves, vagy koravén harmincas. Nem tudom, hány éves vagyok. Legfeljebb azt veszem észre, hogy nem tudok olyan féktelenül, alvás nélkül is bármennyit dolgozni, és ez dühít. De bennem ugyanaz a kislány van ma is, aki régen.