Gyerekekrõl felnõtteknek

A nagyobbik lányom már tizenhét éves, míg a kicsi tíz. Mint minden család, átéltük a nagy korkülönbséggel járó féltékenységet, irigységet, veszekedéseket. Mindezen túl vagyunk, gyerekeim jó tanulók, és kiegyensúlyozott, segítőkész, melegszívű gyerekek mind a ketten, akikre csak büszke lehetek. A nagyobbik lányom nyáron kint dolgozott két hónapot, ő nagyon biztat, hogy menjek, s ígéri, hogy majd segít a kicsinek a tanulásban. A szüleim, akikkel nagyon jó a viszonyunk, és hála Istennek, még jó egészségnek örvendenek, vállalják, hogy a gyerekekkel maradnak. De a kicsi nem rajong a gondolatért, hogy én elmenjek. Mint mondja: “elég, ha rágondolok, és máris hiányzol, anyu”. Megbeszéltük, hogy ha megyek is, a szünidőket velünk töltik, és én nyáron újra velük leszek itthon. Egyelőre fél évről van szó, de utána még több félév is jöhet. (A férjem szerint két-három év, mire anyagilag kicsit fel tudunk emelkedni.) Félek, hogy kárt teszek a gyerekeim lelkivilágában azzal, hogy itt hagyom őket. Jogom van-e a pénz miatt megfosztani lányaimat az anyai gondoskodástól, szeretettől, amit nem tudok megadni nekik Olaszországból, még ha mindennap felhívhatom is őket, és beszélhetek velük. Mi lenne a helyes döntés? Vállaljak, vállaljunk valamiféle kockázatot? Vagy inkább már most mondjam le az egészet? Mi a rizikó, és hogyan lehetne a rossz hatásokat kivédeni?

Válasz:





Szeretnék leveléből két – esetleg három – gondolatot összekapcsolni.
Azt írja, hogy még soha nem hagyta magukra a gyerekeit, mindent együtt csináltak, mindent megbeszéltek… Majd azt olvasom, hogy a lányai jó tanulók, és kiegyensúlyozott, segítőkész, melegszívű gyerekek (akik természetesen a családdal együtt átestek a testvérviszályok különböző fokozatain). Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a két dolog – ahogy eddig együtt éltek, és amilyenné a gyerekek lettek – egymással szorosan összefügg. És a harmadik gondolat: az a kérdés, hogy joga van-e a pénz miatt megfosztani a lányait az anyai gondoskodástól, szeretettől, amit biztos, hogy nem tud megadni nekik Olaszországból, még ha mindennap felhívhatja is őket?
Ezek a gondok mutatják, jelzik, azt a fontos, szerintem a gyerekekkel való együttélésben nélkülözhetetlen anyai érzelmi magatartást (mondhatnám csúnyábban, de tudományosabban: beállítódást), amely a gyerekeknek igazán biztonságot ad. Kicsit eltúlozva talán azt is mondhatnám – és bocsánat, hogy szembe dicsérem –, hogy egy ilyen gondokkal küszködő anya már nyugodtan elutazhat fél évre Olaszországba, végül úgyis a helyes döntést fogja meghozni.
A dolog gyakorlati oldalát tekintve: igen, az ön helyében én, azt hiszem, megpróbálkoznék egy fél évvel. De jósolható, hogy ez önnek is, és tízéves kislányának is nehéz, netán keserves lesz. De ezalatt körül tudna nézni odakint, és meg tudná teremteni esetleg annak a lehetőségét, hogy legalább a kisebbik lány kimenjen magukkal, és, még ha ez évveszteséget okoz is – a nyelv miatt –, ott kezdjen iskolába járni.
Én, azt hiszem, az önök helyében, ha erre csak egyetlen mód van, az egész családdal kiköltöznék, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a gyerekek később fejezik be iskolai, középiskolai tanulmányaikat (és, természetesen, kevesebb pénzt tudnak félretenni). De biztos, hogy az évveszteségek ellenére, a gyerekek nyernek is a kint tartózkodással, és nem csak egy idegen nyelv ismeretét sajátíthatják el, hanem ennél többet. És akkor még nem is beszéltünk arról az egész életre kiható nyereségről, hogy a család együtt lehet a természetes leválásig.
Szorongását ugyanis mélyen megértem, és hitem szerint teljesen igaza van abban, hogy az életben rendkívül fontos dolgokat – érzelmi biztonságot és a személyes érzelmek mindennapi kommunikációját, amelytől aztán a felnőtt élet minősége is jelentős mértékben függ – a pénz nem pótolhat a család, a gyerekek és különösen a még kamaszkor előtt álló gyerekek számára.
De a megoldások mindenkor sokfélék lehetnek. Lehetséges, elképzelhető, hogy a szeretett nagyszülőknél együttlakó két testvér – és még a kicsi is, az első nehéz félév után – jól beletalál majd ebbe az új életbe, és nem fog elszakadni az az érzelmi szál sem, amely magukat összefűzi.
Ezért aztán a valódi döntést mindig csak a szülői – az anyai – intuíció hozhatja meg; és az is lehet, hogy ha egy döntés egy ideig jónak bizonyul, később mégis változtatni kell rajta, mert az élet, a gyerekek fejlődése új jelenségeket hoz elő.
Én tehát azt mondanám, hogy lehet vállalni valamiféle kockázatot, ha közben folyamatosan odafigyelünk a dolgok alakulására, és készen állunk a változtatásra is. Ez a magatartás – amelynek lehetőségét a maga leveléből kiolvasom – ki tudja védeni a rossz hatásokat is.
Úgy kell tekinteni, hogy az egész család hoz valamiféle döntést, és az egész család áll készen arra, hogy ezt a döntést módosítsa, ha kell.