Hozzámentem az elsõ szerelmemhez

De az élet gyakran ránk cáfol, és elénk tár működő kapcsolatokat. Olyan házasságokat, melyekben bizony egyik – vagy mindkét – fél első volt a másik számára.

Ödipusz is beleszól
– Jó az, ha valaki hozzámegy az első szerelméhez?
– Attól függ, mit ért első szerelem alatt – mondja Zeley Réka, klinikai szakpszichológus. – Merthogy sokan mondják, hogy a férjem vagy a feleségem volt az első igazi szerelmem, de ezt nem kell szó szerint érteni, hanem úgy, hogy esetleg előtte volt számos kapcsolata, próbálgatta magát, és azt, milyen maga az együttélés. Aztán, aki “bevált”, ahhoz hozzáment, vagy feleségül vette. Valójában elég ritka, ha valaki valóban hozzámegy az első szerelméhez. Hiszen ez az érzés a többséget már óvodáskorában utoléri, de ha máskor nem, kamaszként biztosan.
– Mennyire kell komolyan venni például, amikor hazajön a gyerek a középső csoportból, és bejelenti, hogy szeretem a Beát?
– Nem tudom, ki-ki mennyire emlékszik arra, óvodáskorában volt-e szerelme, de az nem véletlen, hogy éppen ebben a korszakban jelenik meg ez az érzés. Természetesen ez a fajta szerelem nem olyan, amilyenről egy érett személyiség esetében beszélünk. Ez az Ödipusz-komplexus időszaka is, amikor a kisfiú az anyukájába, a kislány az apukájába lesz szerelmes. És miközben ezt a szerelmet átéli, közben az azonos nemű szülővel rivalizáló helyzetbe kerül, de egy kicsit szorongani is kezd, hiszen felfogja, hogy igazából nem lehet riválisa sem az anyának, sem az apának. Ilyenkor a gyerekek megrémülnek, hiszen a szülő jelenléte mindennél fontosabb, így lassan megszabadulnak a komplexustól, és egyre közelebb kerülnek az azonos nemű szülőhöz.

Mutasd meg…
– Óvodáskorban a gyerekek egyre jobban felfedezik saját testüket – papás-mamás, “doktorosdi”, vagy az ovi sötét sarkaiban kötődő “üzletek”: “Mutasd meg, és akkor én is megmutatom…” –; és ezek a felfedezések elengedhetetlenül szükségesek további fejlődésükhöz. Ha folytatjuk freudi gondolatmenetünket, akkor hat-hét éves kor környékén úgynevezett lappangási időszak kezdődik, amikor az ösztönök – beleértve a szexuális ösztönöket is – pihennek. A serdülőkorban azután megindulnak a hormonális változások, kialakulnak a másodlagos nemi jellegek. És megint beindulnak a vágyak és fantáziák. De már nem a szülők, hanem a kortársak a szereplői ezeknek a fantáziáknak. Már úgy persze, hogy nem a Jóska tetszik a hatodik B-ből, hanem egyrészt a filmsztárok és a popsztárok, akik idealizáltak, és teljesen elérhetetlenek, másrészt pedig az idősebb kortársak. A fiúk nagymellű, szőke bombázókról ábrándoznak, nem feltétlenül a tizenkét éves osztálytársnőjükről, a kislányok pedig a kigyúrt színészről meg a nyolcadikosokról. Tizenöt-tizenhét éves korig a vágyak és a lehetőségek nem nagyon találkoznak.
– Ez persze, szenvedést okoz.
– Az ovis és kamaszkori első szerelmeknél gyakran az a helyzet, hogy akibe én szerelmes vagyok, annak semmi köze az adott illetőhöz. Inkább egy idálképbe szerelmesek, abba, amit szeretnének látni. A lányok például elképzelik, milyen az ideális fiú – ugye, herceg, fehér lovon –, és ezt rávetítik a másikra, aki kicsit sem hasonlít erre az ábrándra. Ebből aztán jönnek a nagy csalódások. Éppen ezért általában nem szerencsés, ha valaki a tizenhat éves első szerelmével éli le az életét, mert ugyan ez is átalakulhat érett kapcsolattá, de nem valószínű, hogy teljesen megszabadulhatunk ezektől a rávetített képektől. Így aztán a másik, ha a feje tetejére áll is, képtelen megfelelni.

A papír hatalma
– Manapság mintha kevesebben házasodnának össze az első szerelmükkel.
– A környezetemben én is találkozom vele, hogy nem húszéves korban nősülnek vagy mennek férjhez az emberek, hanem egy hosszabb kapcsolat után, amikor már rég együtt élnek. Nemritkán harminc-harmincöt évesen vállalják csak, hogy megjelenjenek az anyakönyvvezető előtt. De valószínűleg ez sem igaz minden társadalmi rétegre. Vidéken például ez másként van. Budapesten és főleg a karrierépítő rétegben tapasztalható ez a jelenség.
De még ma is házasodnak fiatalon emberek, viszonylag kevés tapasztalattal. Hogy ez mennyire jó vagy sem, azt gondolom, attól függ, hogy a pár mindkét tagjának mennyire érett a személyisége. Az is fontos, hogy ne rögtön a szülő-gyerek alávetett kapcsolatból kerüljenek házasságba, hanem egy köztes állapotot is kipróbáljanak.
– Maga a házasságkötés hatással lehet a kapcsolatra?
– Megoszlanak a vélemények. Van, aki azt mondja, a papír nem számít, van, aki az ellenkezőjét. És van, aki azt, hogy ez csak a nőknek fontos. Azt gondolom, hogy gyakorlati, hétköznapi szinten nem hoz változást, de pszichológiai értelemben hordoz egyfajta megmásíthatatlanságot, visszafordíthatatlanságot, még akkor is, ha tudjuk, hogy el lehet válni. Aki rászánja magát erre a lépésre, az komolyan gondolja a kapcsolatot, és hosszú távú jövőt tervez neki.

Kállai Ferenc ötvenhat éve az első mellett




– Az elemi iskolában, hétéves koromban voltam először szerelmes – meséli Kállai Ferenc. – Egy csinos, helyes kislányt szemeltem ki. Már többször elmondtam a nevét: Akantisz Évának hívták. Azóta is keresném, kutatnám, de eddig nem sikerült megtalálnom. Csak néztem, néztem őt. A litániákon fent ült a karzaton, a kántor mellett, én pedig ministráltam. De sosem az oltár felé néztem, hanem mindig fölfelé, hogy ott van-e még. Imponált nekem, hogy lát így felöltözve. Mikor megpillantottam, lassabban, méltóságteljesen lépkedtem a sekrestyéből a templomba.
Volt később is plátói szerelmem, Kner Izidornak, a nyomdásznak az unokája. Ma is nagyon kedves családi barát, de én csak rajongtam érte. Nem is tudta, én meg rettenetesen szenvedtem. Mindig kisebbségi érzéssel küszködtem, ha egy lány érettebb volt, mint én.
Fiatal férfiként elég hamar rátaláltam az igazira. A feleségemet a légópincében ismertem meg ötvenhat éve. Ráadásul nem is szerelemként indult: sógorok lettünk. Az ő bátyja az én húgomba szeretett bele, de az a kapcsolat félbemaradt, mi pedig lassan összeismerkedtünk. A petróleumlámpa fényében a családnak szavaltam verseket, és ő volt az, aki nagy, érdeklődő, szép szemekkel figyelte és hallgatta. Az egész beleolvadt valami olyan kapcsolatba, amely elhagyhatatlan, amely nélkül rég nem élnék, amelyben ő egyszerre volt testvérem, anyám, kritikusom, ápolóm, minden.
Hat évig nem is mondtam neki, hogy elveszem, csak éltünk egymás mellett. És egyszer azt álmodtam, hogy jön velem szembe egy idősebb úrral, és csak annyit mond: “Feri, majd megmagyarázom…” Vidéken volt, én pedig táviratoztam neki: “Nagyon kérlek, gyere fel Pestre, mert el szeretnélek venni feleségül.” Azt hitte, megbolondultam. De elvettem.
És soha nem mondja, mit szabad és mit nem. Ha például, később jövök haza, soha nem kérdezi, hol voltál. Az aggodalmát érzem, de a szabadság illúzióját meghagyta nekem. Amit én nagy köszönettel fogadok, mert ezen a pályán csiklandósabbak az utak. Hamarabb tud az ember pajkosabb lenni.
– Amikor egy kapcsolat hullámvölgybe kerül, hogyan lehet segíteni rajta?
– A mi házasságunk már nem lobog olyan lánggal, mint az elején. Átélt sok-sok viszontagságot, hasonló szerelmi okok miatt, de hosszú távon túlélte azokat. Azért is adok hálát a sorsnak, hogy soha nem váltam el. Ma már a szeretet vette át a szerelem fülledtségét. És a féltés. Az ölelésnek az a fajtája, amely a legvadabb szerelem megköszönése.
Ha reggel korábban ébredek, alig várom, hogy kijöjjek a szobából, és láthassam. Olyan reggeli derűt sugároz, ami elmondhatatlan. A mostani vezeklés nem tud elég lenni ahhoz, hogy önmagamnak megbocsássam azt, amit ellene vétettem.