Pályaválasztás előtt mégis mindenki irigykedik rá. Honnan az ördögből tudja ennyire, mit akar? Valaki súghatott neki. De vajon ki?
– Utálom a matekot! – vágja hasra magát elszántan pályaválasztás előtt álló gyermekünk. – Eszem ágában sincs nyakatekert egyenletekkel, és képtelen mértani ábrákkal megnyomorítani kamaszkorom hátralévő napjait – jelenti ki, és szülő legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja győzni arról, hogy mégiscsak jó lenne, ha kézbe venné azt a nyavalyás példatárat, mert különben utcaseprő lesz belőle. Különben is, meglátja, egyszer még meg fogja köszönni nekünk…
A szülők többnyire a fenti esettel találkoznak, s a ritka kivételes helyzetben lévők nem is tudják, mekkora szerencséjük van. Azok, akiknek gyermeke már az óvodában megálmodja: orvos, tudós, karmester, netán pilóta akar lenni. És attól kezdve, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, eltökélten, akadályt nem ismerve, a fénysebességnél gyorsabban halad kitűzött célja felé. Nem ismeri a szorongást, soha nem gyötrik kételyek, és kiváló felkészültségéből adódóan kevesebb kudarc éri az iskolában. Kívülről legalábbis így látszik.
Szent őrület
 |
Kétségkívül kell ehhez valamilyen megszállottság – véli Hermann Róbert hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet fiatal igazgatója. – De még inkább hangyaszorgalom és fenék, mert e nélkül az ember nem bukkanhat rá az őt izgató probléma megoldására. Én például már az egyetem éveiben minden délután a levéltár székeit koptattam. Mindent felkutattam, a gatyaigényléstől a hadiparancsokig, hogy alaposan megismerhessem az 1848-49-es szabadságharc történetét. Olyasmi ez, mint az aranymosás. Az ember soha nem tudhatja, mikor jön a rög… Mióta az eszemet tudom, mindig a történelem érdekelt. A szüleimmel sokat jártunk kirándulni, és nekem mindig a várak tetszettek legjobban. A mamám nem győzött mesélni róluk. Nem volt ugyan tanári képesítése, de egy történész veszett el benne. Neki köszönhetem, hogy elindított a pályán. Alsó tagozatban, pedagógiai szempontból meglehetősen elítélendő módon, pénzjutalommal próbáltak rávenni a tanulásra, de az összeget soha nem adták kezembe. Emlékszem, egy szombati napon három ötösnek és két piros pontnak köszönhetően egész kis vagyont kerestem, amelyből megvették R. Várkonyi Ágnes “Két pogány közt” című könyvét, a Képes Történelem-sorozatból. Mivel még csak szótagolva fejtettem meg a szavakat, a mamám olvasott fel belőle esténként egy-egy fejezetet. Később felfaltam minden gyerekeknek szóló történelmi regényt, Hollós Vitéztől Kinizsi Pálig. Biztos voltam benne, hogy történészként a Rákóczi-szabadságharcot fogom kutatni. De tizenhárom éves koromban történt valami, ami megváltoztatta az elhatározásomat. A mamám kezembe nyomta Féja Géza Visegrádi esték című regényét. Arról szólt, hogy az idős Görgeynek minden éjszaka megjelenik Kossuth Lajos, és megbeszélik a szabadságharcot. Ennek nyomán gyökeresen más kép alakult ki bennem arról a korszakról, mint amit az iskolában tanultunk. Kis híján ki is csaptak a suliból. A gimnáziumban azonban kiváló szaktanárt fogtam ki, még a Görgey-kérdésben is egyetértettünk. Azóta foglalkozom hadtörténettel. A gimnáziumban megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és felvételi nélkül bekerültem a bölcsészkarra. Első dolgom volt, hogy mestert kerítsek magamnak. Meg is találtam, Katona Tamás személyében. Ma, ha egy diák hozzám fordul segítségért, én is azt teszem, amit ő akkor: igyekszem nem beleverni az orrát abba, amit nem tud, hanem oda irányítani, ahol a kérdéseire választ kap. Mégis úgy érzem, hogy elsősorban a szüleimnek tartozom köszönettel, akik, ha néha csodabogárnak tartottak is, mindenben támogattak. Másodsorban pedig az osztályfőnökömnek, Rimele Géza bácsinak, aki ugyan matematikát oktatott, de aki nem az ő tantárgyából készült felvételizni, azt is hagyta kibontakozni. És ez nekem akkor óriási segítséget jelentett.
Nyisd ki a kapukat!
 |
– Ma, amikor eluralkodott a Pénzisten, nehéz szent őrültnek lenni – állítja Tóth Vera pszichológus, pályaválasztási szakember. – Minden arról szól, hogy álljunk be a sorba. Pedig kicsi az esélye, hogy mindenkit ugyanaz boldogítson. Kétségkívül nehéz a dolgunk, mert a világ egyre bonyolultabb. Az ember már azt sem tudja biztosan, melyik elnevezés milyen szakmát takar. A mai középgenerációnak ráadásul a rendszerváltáskor sok esetben elképzeléseit az új időkhöz kellett igazítania. Ilyen töréssel a lelkében senki se lehet elég okos. Mindenesetre jól tesszük, ha segítünk gyerekeinknek kibányászni magukból azt a tehetséget, amely csakis rájuk jellemző. Hogy megtalálják az életben azt, amit majd ők csinálnak a legjobban. Ennek egyik legnagyobb akadálya, hogy folyton készítjük őket valamire, ahelyett, hogy örömtelivé tennénk számukra az ismeretszerzést. Pedig ez sokkal jobban motivál. Tanítottam egy fővárosi gimnáziumban, és azt tapasztaltam, hogy a másodikosok még nyitottak voltak a játékra, a beszélgetésre, míg a felvételire készülő negyedikesekből már nem lehetett érdeklődést kicsiholni semmi iránt. Sajnos, a felvételi hajsza egyre korábbi időpontra tolódik ki. Ez nem egy esetben ahhoz vezet, amit a mi szakmánk korai zárásnak nevez. Ha egy gyenge önismeretű gyereket korán ráállítunk egy pályára, amelyről nincs letérés – ilyen például az orvosi – lehet, hogy diplomával a zsebében gondolja majd meg magát. Akkor pedig már borzasztóan nehéz váltani. Ezért nem szabad a pályaválasztást kizárólag az iskolára bízni. A szülő nagyon is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekének alaposabb ismeretei legyenek önmagáról. Módszeresen nyitogassuk ki előtte a kapukat – tanuljon zenét, írassuk be sportolni, barkácsoljon – hátha az egyiken szívesen besétál. Biztosítsunk neki alkalmat arra is, hogy rálátást szerezzen az iskolán kívüli világra. Nem árt például, ha az ügyvédet nem egy tárgyalóteremben ripacskodó színésznek képzeli, hanem egy ismerős jogász révén, belelát a kulisszatitkokba is. Az iskola sajnos, kevés fogódzót ad a pályaválasztáshoz. Szerencse, ha van egy jó szemű osztályfőnök vagy szaktanár, aki nem csak a diák tantárgyi, hanem személyiségjegyeit is látja. Még előbbre juthatunk, ha az iskola rendelkezik saját pszichológussal. (Budapesten az utóbbi tíz évben minden kerületben kiépült az iskolapszichológusi hálózat.) Egy önismereti tréningcsoportban még azok a szorongó gyerekek is megnyílnak, akik eddig azt hitték, csak nekik van pályaválasztási problémájuk.
Köszönöm, mama
Héja Domonkos, a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet elnyert Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar karmestere hosszan mesélhetne arról, hogy egy odafigyelő, empatikus szülő milyen észrevétlenül irányíthatja gyermekét.
– Mindig azt szoktam mondani, hogy kiskorom óta karmester akartam lenni. De azért ez nem volt ilyen tudatos. Talán inkább a mamám látta meg bennem a képességeket ehhez a foglalkozáshoz. Gyanítom, hogy már a születésem előtt feltette magában: az én fiamból lesz valaki. Ezért aztán következetesen próbára tette a képességeimet. Egymás után minden hangszerre beíratott, holott többnyire nem voltam meggyőződve arról, hogy szeretném. Eleinte például nem szívesen zongoráztam, ki nem állhattam a gyakorlást. Később be kellett látnom, hogy a mamának igaza volt. Ha valaki karmester akar lenni, meg kell tanulnia zongorázni. Ez persze, nem azt jelenti, hogy azért lettem karmester, mert egyik hangszeren se játszottam jól. Bár a mamám, aki a hegedűtanárom is volt, később bevallotta, hogy számára az első percben világos volt: a fiából soha nem lesz hegedűvirtuóz. Ám szerintem ütősnek nem voltam rossz. Nem véletlenül végeztem el az ütős tanszakot is, a karmesteri mellett a Zeneművészeti Főiskolán. Végül karmesterségnél horgonyoztam le. Ha ma azt kérdeznék tőlem, milyen hangszeren játszom, azt válaszolnám: zenekaron, amely a világ legösszetettebb hangszere. A papám nemrég elmondta, hogy amikor először látott vezényelni, nem gondolta volna, hogy valaha karmester lesz belőlem. Ennyit a szülői szemről. De a mamám félig tudatosan, félig öntudatlanul mégiscsak efelé irányított. A történet a születésem előtti időszakra nyúlik vissza, amikor mindvégig zenekarban játszott, tehát én magzati koromtól fogva zenét hallgatok. A papám pedig az operaház zenekarának brácsásaként, gyakran elvitt operába. Négyévesen kívülről fújtam az összes repertoáron lévő Mozartot. Hatévesen elvittek Balázs Oszkárhoz, a kor szerintem legjobb zeneiskolai ütőtanárához. Remek módszere volt arra, hogy megtanítsa az embert kottát olvasni. Nyolcévesen a templomban követni tudtam Mozart “Requiem”-jének partitúráját. A karmesterpálcát is a mamám adta először a kezembe. Igaz, hogy én rögtön letettem, és egy ceruzát fogtam helyette, de azért elvezényeltem a tanítványaiból toborzott zenekart. És már nem volt messze az a pillanat, amikor siker koronázta fáradozásait: huszonhárom évesen megnyertem a nemzetközi karmesterversenyt… Annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem megköszönni neki. De a mama azért tudja, mennyire hálás vagyok azért, amit értem tett.
Bátran válts!
 |
– Ritkán fordul elő, hogy egy kisgyerek tévedhetetlenül megérezze magában a tehetséget valamelyik foglalkozáshoz – vallja Eged Erzsébet matematikatanár. – Többnyire szükség van a szülő segítségére, aki valóban ráhangolódik, és nem csupán saját álmait szeretné megvalósítani általa. Ez a legnehezebb feladat: elfogadni, hogy a gyerekünk más, mint mi. Nem értek egyet a sakkbajnok Polgár lányok édesapjával, aki azt nyilatkozta, hogy bármit tudott volna faragni a gyerekeiből. Szerintem minden gyerekben más-más kincs rejlik, és az őt irányító felnőtteknek a felelőssége azt felszínre csalogatni. A pedagógus feladata kettős. Egyrészt a tantárgya útján érdeklődést ébreszthet a gyerekben. Másrészt, ha ez nem sikerül, vigyáznia kell arra, hogy ne olvassa a diák fejére. Attól, hogy például nem rajong a matematika iránt, még lakozhatnak benne csodák, amelyek másfelé repítik. És még valami. Tudatosítani kell bennük, hogy ez az ő életük, és csakis önmaguknak kell megfelelniük. Úgyis annyi szorongás, gátlás telepedik a lelkükre, és olyan kevéssé ismerik önmagukat! Az érettségi banketten mindig hangsúlyozom: “Ha úgy érzitek, rossz lóra tettetek, bátran váltsatok. Bátraké a szerencse!” És ezt a tanácsot már sokan megköszönték nekem.
