 |
A férjem reggel nyolc-fél kilenc között viszi, és én a testvérekkel alvás után megyek érte, kb. fél négy-négy között. Kezdettől fogva ő szeretett volna ott aludni, és a kicsik miatt nekem is nehéz lenne megoldani, hogy ebéd után hozzam el őt. Ovi után közösen töltjük a délutánt: otthon vagy ismerős családban, közös játékkal, hasonló korú gyerekekkel, jó időben sétával, játszótéren. A fő kérdésem a következő: szükséges-e, s ha igen, mikortól, külön programot szervezni a gyerekeknek? Értem ezen a rendszeres tornát vagy úszást, furulyázást stb. Mennyire kell a gyerek véleményére hagyatkoznunk ebben a kérdésben, illetve, mennyire legyen ebben egy kis szülői kényszer (“Szerintem ez neked hasznos, jót tesz, meg fogod szeretni…”)? Én, óvodás emlékeim alapján, Dórit ősszel elvittem a közeli Művelődési Központ kifejezetten ilyen kicsiknek szervezett tornájára. Neki látatlanban volt kedve hozzá, de ott nem volt hajlandó bemenni a terembe nélkülem. A tanárnő megengedte, hogy kivételesen bemenjek, de Dóri így sem állt be a többiek közé, csak az utolsó tíz percben. Ez így ment két-három alkalommal. Emiatt végül is lemondtam a tornáról, mivel én úgy éreztem, hogy ez nem kötelező. Nincs szükségünk mesterségesen keltett problémára, amely miatt szigorúnak kell lennem vele. De a családban elhangzottak olyan vélemények, hogy nem egy négyévesnek kellene ezt eldöntenie, és nekem kitartóbbnak kellett volna lennem ebben. Ha a Művelődési Központ felé járunk, és látja a gyerekeket tornázni, mindig odamegy, és megnézi. De ha megkérdezem, lenne-e kedve hozzá, vagy máshoz – például néptánc –, ő mereven elzárkózik. És ha később, két-három év múlva se lesz kedve, akkor se erőltessem? Vagy legyek egy kicsit határozottabb? Hallottam olyan “zseninevelő” anyukákról, akik már féléves gyereküket is tanítják. Lehet, hogy csak kényelemből választom azt a megoldást, hogy hagyom a gyerekeimet úgy játszani, ahogy ők szeretnének (egyébként szerintem nagyon okosan, kreatívan, változatosan)? Mivel én nyelvtanár vagyok, meggyőződésem és tapasztalatom, hogy ráérnek az általános iskolában elkezdeni a nyelvtanulást. Úgy, hogy még németre és angolra sem jár az ovis kislányom. Szóval az a kérdésem: elég-e egy kisgyereknek hat-hétéves koráig a játék az óvodában és otthon, vagy azért kellene még keresni valamit (sport, zene, nyelv)?
Válasz:
Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja is leszögezi – pszichológiai tudásunkkal összhangban –, hogy az óvodások legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Azt is elmondja ez az alapprogram, hogy az óvodás gyerek spontán utánzással, tapasztalatszerzéssel tanul, és úgy, hogy akkor válaszolunk kérdéseire, amikor felteszi azokat. Az az életmód, amelyet maguk biztosítanak gyerekeiknek, tökéletesen alkalmas arra, hogy a gyerek a lehető legjobban fejlődjön.
Az óvodásnak nincs szüksége kötött és szervezett képzésekre – miközben jól tagolt, ritmikus, megbízhatóan ismétlődő napirendre persze, nagy szüksége van.
Úgy gondolom, nem kell a kisgyerek véleményére hagyatkoznunk az ő életét érintő fontos kérdésekben. Mi, felnőttek szabjuk meg a lefekvés idejét, a közös étkezés időpontját, mi döntjük el, hogy mikor és hová menjünk kirándulni, és hogy hogyan osszuk be a nyarat, mikor jöjjön velünk a gyerek, és mikor menjen a nagymamához. Természetes, hogy ha a gyerek ezekben véleményt nyilvánít, azt meghallgatjuk, és mérlegeljük. De ezek teljesen más kérdések, mint az, hogy az óvodásnak szüksége van-e valamiféle szervezett képzésre, különórára. Ugyanis: meggyőződésem szerint nincs szüksége, és ha mi mégis úgy döntünk, hogy ilyeneket akarunk ráerőltetni, akkor ezt azért tesszük, mert nem ismerjük ennek az életkornak a valódi, testi és lelki szükségleteit. Tehát ebben a kérdésben nem kellett volna kitartóbbnak lennie. Igaza van, hogy ilyen ügyekben kinyilvánított szigor teljesen elhibázott – míg a mindennapi ritmust fenntartó határozottság nagyon is helyénvaló.
Igen, hagyja a gyerekeit úgy játszani, ahogy ők szeretnének. Mivel jó állapotban vannak: okosan, kreatívan, változatosan fognak játszani. Abban is igaza van, hogy ráérnek az általános iskolában elkezdeni a nyelvtanulást. Csak annak az anyának „kényelmesebb” ez a megoldás, aki szeret és tud a gyerekeivel együtt lenni. Sok hajszolt szülő azért kapkod a különórákhoz, külön foglalkozásokhoz, mert rossz lelkiismerete van, hogy nem törődik eleget a gyerekével, holott ő “mindent meg akar adni neki, amit csak lehetséges”. És: hajszoltsága miatt sem tud igazán oldottan, együtt lenni a gyerekével, a gyereknek való szabad időtöltésben.
Én a különórákról – lehetőleg csak egyről – akkor kezdenék gondolkozni, amikor a gyerek már az első két osztályt is elvégezte! Ilyenkor már persze, szerencsés, ha a gyerek véleményt nyilváníthat, netán követi testvérei, osztálytársai, barátai példáját, valamilyen különóra választásában. A választott nyelv vagy zene tanulásában (ha a tanár jó, kedves, szerethető; ha például megoldható, hogy szolfézzsal ne vegyük el a gyerek kedvét a muzsikálástól) ebben az életkorban már a gyerek, ha egyébként jó állapotban van, és a dolog neki való, viszonylag kitartónak fog bizonyulni.
