Amit eddig nem mondott el…

Minden a helyén van, még az esze is, ami abból látszik, hogy nem játssza meg magát. Roppant nőies, ugyanakkor sziklaszilárd jellem: az élete nyitott könyv, csak azt nem szereti, ha arra vadásznak, ami nincs is benne.

Egy kicsit tartottam ettől a beszélgetéstől, mert rólad szinte minden köztudott. Például azt is megírták a lapok, hogy szivarozol.

– Ez sem úgy igaz, ahogy elterjedt rólam. Amikor Kubában jártam, mint versenyező, engem, aki soha nem dohányoztam, és valószínűleg nem is fogok már, szinte gasztronómiai élményként ért, amikor egy jó vacsora végén kortyoltam a mojito koktélból – egyébként nem nagyon iszom alkoholt –, majd szívtam egyet egy kézzel csavart szivarból. Kicsit csokis, kicsit kesernyés volt, és nagyon kellemes. Mostanában, ha nagy ritkán rágyújtok, inkább a vékonyabb, női szivarkát, a cigarillót választom. Ez szivarozásom igaz története.

Nem titok, hogy cipő- és harisnyamániás vagy. Most ugyan egyszínű fekete harisnya van rajtad, de a csizmád tűsarka van vagy nyolc centis. Nem félsz, hogy elcsúszol a jeges utcán?

– Ennek kivételesen gumis a talpa. Csúszásgátló. El sem hinnéd, hogy mennyire kényelmes. Cipőnél arra is kényes vagyok, hogy kívül-belül bőr legyen. Sportolókoromban annyit sérült a lábfejem, hogy kizárólag jó cipőt engedhetek meg magamnak, olyat, amelyik kényelmes, nem nyom sehol, alakul a lábformámhoz. Szép cipőt pedig csakis jó harisnyával lehet elképzelni, hacsak nem valami extra nyári szandálról van szó. Sokakkal ellentétben én kifejezetten harisnyapárti vagyok. Szerintem egy női lábat a harisnya még szebbé tehet.

Tudod, mire lennék kíváncsi? Amit senki nem lát. Az otthoni arcodra.

– Leghőbb vágyam, hogy a képernyős arcom ne különbözzön a civiltől. Hiszem azt, hogy nagy különbség nincs a kettő között. Egykori főnököm, Vitray Tamás, akit mai napig is mesteremnek tekintek, elsőként arra tanított, hogy ha már olyan leszek a képernyőn, amilyen civilben vagyok, akkor jó úton járok. Akkor leszek hiteles. Ez nem is olyan egyszerű. Hiszen már attól is megmerevedik mindenki, ha beáll a családi fotózásra. A kamera ezt a késztetést még jobban felerősíti, tehát az ember hajlamos olyan pózokra, manírokra, amelyek nem biztos, hogy hozzátartoznak civilben.

Vagyis rettenetesen meg kell dolgozni azért, hogy a képernyőn is tudj olyan lenni, amilyen vagy?

– Éveken keresztül nagyon sokat küszködtem ezzel. Először azt kellett elérnem, hogy ne az kössön le, hogyan artikulálok, hova nézek, hányszor pislogok. Miután ezek rögzültek, utána már nyugodtan koncentrálhattam a tartalomra. Úgy gondolom, hogy a természetesség majdnem egyenlő a hitelességgel is a képernyőn. Egyébként anyu is azt tanácsolta, amikor a tinédzserkor környékén az első magvasabb beszélgetésbe kezdtünk a férfiakról, hogy sohase játsszak szerepet. Ne próbáljak mást mutatni annak, aki nekem tetszik, mint amilyen vagyok, mert egy életen át nem lehet színészkedni.






A hajadat hoztad magaddal a sportkorszakodból?

– Pont fordítva. Kicsikoromban házilag vágott gombafrizurám volt és mindig fiúnak néztek, mert nagyon filigrán, ugrabugra gyerek voltam. Tizennégy évesen kifúrattam a fülem, hogy fülbevalóm legyen, és növeszteni kezdtem a hajam. Miután a szertornászok és a balettosok világára jellemző a konty, a hosszított nyak, magától értetődő volt számomra is a hosszú haj. Majd az a fodrászom, akihez tizenöt éves korom óta hű vagyok, kitalálta ezt a frizurát, ami áldás a tévés munkában, és én is elfogadtam magaménak.