Rokonszenves rokonok

“Majdnem ott felejtettek”

– Hamarosan betöltöm a nyolcvanhetedik évemet, de sosem voltam egyedül, mindig körülvettek a szeretteim – mondja Batiz Antal. – Szerencsés vagyok, mert egy házban élek a lányommal és a vejemmel, az unokámmal és a férjével, s a dédunokámmal. Valaki mindig rám nyitja az ajtót, de ha nem tennék, hát én keresem a társaságukat.
Sok olyan történetünk van, amelyeken ma már nevetünk, bár amikor megestek, nem szórakoztam ilyen jól. A nagy Gorenje-láz idején például tömött kocsival, többen mentünk Jugoszláviába a lányoméknak hűtőszekrényért. A valutakeret megszabott volt, több családtagnak kellett összeállnia a vásárláshoz, ezért szorongtunk szép számmal a kocsiban. Megvettük a hűtőt, nagy volt a boldogság, s hazafelé szóltam nekik, hogy álljanak meg. Leparkoltak, bementem a mosdóba, majd amikor visszatértem, láttam, hogy nincs ott az autó. Ott álldogáltam, ők meg sehol. Arra gondoltam, ha annak idején, az orosz hadifogságból hazajutottam valahogyan, hát innen is hazakeveredem… Már el is indultam az országúton, s magamban felidéztem, hogyan stoppolnak a fiatalok a filmekben, amikor szemből felbukkant a családom. Bocsánatot kértek, mondták, a hűtőszekrény miatti nagy örömben nem tűnt fel nekik, hogy nem értem vissza az autóhoz, csak a határ előtt kezdtek hiányolni. Szerencsére…


“Már nem érdekelnek!”

– Már nem érdekel a vérszerinti rokonság! – fakad ki rosszkedvűen Edina, akinek akkor kezdődtek a vitái a nővérével, Pannával, amikor az férjhez ment, és gyorsan kiderült, hogy újdonsült ura igen pénzéhes. Elköltöztek, és a szülői lakásból rengeteg használati tárgyat elvittek. Attól kezdve csak a családi ünnepekre látogattak haza, aztán később, amikor Edina is férjhez ment, Panniék az összejöveteleken rendszeresen összevesztek vele és a férjével azon, hogy ők többet kaptak a szüleiktől. A szülők csendesen próbálták elsimítani a veszekedést, hiszen szerették volna, hogy a lányok ismét jó testvérek legyenek. Később Edinánál betelt a pohár: egyik karácsonyra a férjével új, modern mosógépet vettek a szülőknek. Két nap múlva, amikor Edina ismét felment hozzájuk, látta, a csillogó szerkezet helyén ütött-kopott mosógép áll. Kiderült, hogy Panni megkérte szüleiket: cseréljenek, és áthozta az ő gépüket. Edina úgy érezte, üvölteni tudna. Üvöltött is – felment a nővéréhez, és egy órát adott nekik arra, hogy visszavigye a mosógépet. Ez megtörtént, de attól kezdve elkerülték egymást. Edina azt mondja, hogy édesanyja temetésével számára egy korszak is véget ért. Többé nincs testvére, legalábbis nem akar tudni róla. Vannak viszont barátai és barátnői. Számára a barátság már sokkal többet jelent, mint a testvéri kapcsolat. Búcsúzóul még hozzáteszi: azért nem szült még egy gyereket, mert félt, hogy felnőttként megromlott volna köztük a viszony. Ezért lett egyke a lánya.






“Utólag bánnám, hogy nem törődtem velük”

– Anyai nagyapámék tízen voltak testvérek, s különösebb apropó nélkül is találkoztak. Még én is emlékszem ezekre a találkozókra, amikor a nagymama süteményét ettük, és mindenki egymás szavába vágott. Ezek az összejövetelek hiányoznak nekem – vallja be a tizenkilenc éves Karácsony Diana. – Most már nem annyira összetartó a család, de elhatároztam, ha a párommal saját otthonba költözünk, havonta egyszer én is rendezek majd vasárnapi ebédeket, ahová az összes rokont meghívjuk.
Már egy éve elköltöztem otthonról, de anyu még mindig a legjobb barátnőm. Ha valami bánt, egyből hozzá megyek, még a szexről is tudok beszélgetni vele. Egyéves koromtól nevelt a mostohaapám, és tinédzserkoromban sokszor ő adott tanácsot, hogyan viselkedjek a fiúkkal.
Vannak olyan családtagjaim is, akiktől anyukám kissé elszakadt, nem tartják a kapcsolatot, és, bevallom, ez nekem eléggé fáj. Időnként arra gondolok, hogy néhány távoli rokonomat nem is ismerem igazán, és talán nekem kellene felvennem velük a kapcsolatot, addig, amíg nem késő. Mert ha bárkit is elveszítenék közülük, utólag már nagyon bánnám, hogy nem törődtem velük.