“Egyidős vagyok a mostohaanyámmal”
– Mindig rajongva szerettem az apámat – meséli Kata, a fiatal művészettörténész. – Amikor a mamám meghalt, már csak ő maradt nekem. És a gyermekkori barátnőm, Laura, akivel olyanok voltunk, mint két testvér. Belsőépítészetet tanult, éppen problémái voltak az egyik tantárggyal, s mivel apu építész, javasoltam, hogy segítsen Laurának. Akkoriban vesztettük el anyut, apu is elég búskomor volt, jót tett neki, hogy szabadidejében a barátnőmnek segített. Én is sokszor látogattam haza, de a barátommal laktam. Egy este összevesztem a kedvesemmel, s dühömben hazamentem a szülői házba. Beléptem, és aput meg Laurát félreérthetetlen helyzetben találtam. Dermedten álltam ott, és úgy éreztem, megcsaltak mind a ketten.
Kirohantam a házból, hangosan bevágva magam mögött az ajtót. Attól kezdve apu hiába hívott, keresett, nem akartam beszélni vele. Laurával meg különösen nem. Amikor kibékültem a barátommal, ő azt mondta, hogy nem tehetem ezt, magam miatt sem, hiszen mindkettejüket szeretem. De én hajthatatlan voltam. Majdnem egy év telt el így. Aztán a barátom megkérte a kezem, és azt mondta, hogy apámmal is beszélni akar. Beleegyeztem abba, hogy hárman találkozzunk egy étteremben. Amikor beléptünk, vissza akartam fordulni, mert apa mellett Laura is ott ült az asztalnál. Nem tettem, mert Laura rám nézett, és pont olyan huncutul mosolygott, mint gyerekkorunkban, amikor közösen követtünk el valami csínyt. És az apám olyan boldognak látszott mellette… Szótlanul ültem egy darabig az asztalnál, később kimentem a mosdóba. Laura utánam jött.
– Ne haragudj – mondta. – De nagyon szeretem.
– Én is – csúszott ki a számon, de ő folytatta.
– Azt akarom, hogy tőlem tudd meg – mondta szelíden. – Testvéred lesz – már szinte suttogott, majd félve rám nézett.
– Neked meg van egy mostohagyereked – feleltem szédülten, aztán kitört belőlünk az a felszabadult nevetés, ami már nagyon hiányzott. Amikor visszamentünk az asztalhoz, átöleltem aput, és a fülébe súgtam, hogy gratulálok. Ennek már másfél éve. És tényleg született egy kisöcsém, akit imádok.
“Én voltam a hetedik”
Petro Marin nem fog az idő. A csinos, fiatalos asszony ma is tele van energiával, pedig kapott az élettől annyi pofont, amennyibe sokan szégyenkezés nélkül beleroppannának. Híresen jó háziasszony, róla mintázták a vendéglátó szobrát, mindig csinos, mosolygós, és végtelenül kitartó. Hogy honnan nyeri az erőt? Bízik Istenben, és soha nincs egyedül. Férje, két lánya és unokái mellett kilenc testvére családjáról tudja napra készen, mi történik velük.
– Az biztos, hogy élni a testvéreivel tanul meg az ember, tudom, mert mi tizenegyen voltunk. Én voltam a hetedik – meséli Mari. – Ennyi gyerek óhatatlanul megtanulja, hogy csak akkor működik a hétköznapi élet, ha mindenki pontosan tudja a dolgát, miközben tiszteletben tartja a másik egyéniségét és munkáját. Én már ötéves koromban mosogattam, ami nem volt gyerekjáték, hiszen, ha csak krumplit ettünk, akkor is tizenhárom tányér, ugyannyi pohár, kés, villa került a mosogatóba. Mindig együtt ebédeltünk, ma is megvan a régi asztal, amelyet ki lehet húzni, hogy huszonnégyen ülhessünk mellé. Egy ilyen família legalább annyi örömet jelent, mint amennyi lemondást. Nekünk nem kellett szomszéd ahhoz, hogy játsszunk egy jót, akár fiúkkal, akár lányokkal.
Édesanyám huszonhárom éves volt, amikor az első gyerekét a világra hozta. Ő is, édesapám is nagyon vallásos volt, semmit sem tettek a gyermekáldás ellen, ráadásul úgy tűnik, ahányszor egymásra néztek, született egy újabb Bernáth csemete. Ez a rengeteg gyerek a háború alatt, és utána is bizonyos fokú védelmet jelentett, hiszen egy tizenegy gyermekes famíliát nem lehetett csendben kitelepíteni.
A nagycsalád nem csak ilyen szempontból jelent védelmet. Én mindig tartozom valahová, velem történhet bármi, sosem leszek egyedül. Legutóbb ötvennégyen gyűltünk össze. A fiatalok is, ami azt jelenti, hogy számukra is fontos, hogy tartozzanak valahová, a ma megszokottnál egy kicsit jobban. Az ember nem szerzi a rokonait, hanem kapja, de az biztos, hogy nem ok nélkül.
