 |
– Nem. A cvekedlihez reszelni kell.
– Akkor most vágva lesz. Ne félj, meg fogjuk enni.
– Meg. De ezzel az erővel reszelhettem volna! Megnéztem a szakácskönyvben. Vágni a párolt káposztát kell.
– Jó. Máskor előbb nézd meg! Most legalább már tudjuk. A cvekedlibe pedig ezentúl reszelni fogjuk.
Énekelve mondta, gúnyosan. Aztán bement a szobába, és becsukta az ajtót. Legszívesebben bevágta volna. Pedig ő volt az undok. Reggel óta ez ment. Valamin mindig összeszólalkoztak. Ez a cvekedli is. Az ő ötlete volt. Egyszer a barátaikkal nosztalgiázva emlegették a nagymamák káposztás cvekedlijét.
– Szaftosan, jó sok borssal… – merengett barátnője, de a fiúk lehurrogták.
– Porcukorral, hófehéren – szavalta egyikük, és nagyokat nyelt.
Akkor határozta el, hogy egyszer meglepi a menzához szokott, éhes társaságot egy hatalmas lábos lágyan rezgő, borsosan illatozó káposztás cvekedlivel. Az elhatározás még akkor született benne, amikor egyedül élt a nagynénjétől rámaradt, apró lakásban. Aztán csak tolta, halogatta az alkalmat, maguk közt lassan már szólássá lett az ígérete: Majd, ha fagy… Majd, ha meghívnak minket káposztás cvekedlire…
Aztán egyszer csak ketten lettek a lakásban.
Mint mindig, akkor is hirtelen határozott. Pedig sokáig halogatta, hogy odaköltözzön-e hozzá a fiú. Tavasszal ismerkedtek meg egy kiránduláson. Nem sokat beszélt, otthonosan mozgott az erdőben. Hazafelé, mielőtt fölszálltak a buszra, egy ágdarabbal szakszerűen letisztogatta a sarat a lány bakancsáról.
Csöndesen ujjongó felfedezésnek érezte kettejük minden találkozását. Mert az volt. Nem szerelem. Legalábbis az elején határozottan azt érezte, hogy ez nem szerelem. Nem ismert még soha ilyen fiút. Valami óvatos, csodálkozó, izgalom nélküli boldogságot élt meg vele. Ilyen is van?, gondolta hajnalonta. Mert hónapok múlva, úgy karácsony után egyik nap egy kulcsot tett a táskája mellé.
– Ha akarod, hagyd ott a koleszt, költözz ide…
Most bent a szobában nyugalmat próbált erőltetni magára, de nem ment. Nem értette igazán, miért idegesíti fel ilyen apróság? Ez az idétlen káposzta. Tudhatta már, hogy ellentétben vele, a fiú lassú és alapos. Nem szíveli, ha valami nem jól van, holott lehetne jó is. Máskor örült, ha valami konyhai munkát megcsinált. Most mi bújt belé, hogy bántja, mint egy fúria. Olyan vagyok, mint anyám, ha ideges, gondolta riadtan. Elmegyek egy kicsit, döntött, és felvette a kabátját.
A fiú a konyhában a káposztát szecskázta. Amikor benézett, a deszka fölött rákacsintott.
– Összeaprítom, úgy észre se veszik.
– Amúgy se veszik észre. Én most elmegyek, kettőre megjövök.
De nem jött meg kettőre. Háromra se. Beült a könyvtárba, háttal a teremnek, hogy ne lásson senkit. Már bánta az egészet. Hogy épp mára hívták meg a többieket. Tartogatta ezt az estét. Azt gondolta, legyenek csak egyedül. Legyen ez a nap egészen az övék. Éppen egy éve ismerkedtek meg. Vajon eszébe jut-e ez a fiúnak. Aztán néhány napja valahogy – megint hirtelen –, másképp határozott: jöjjenek el mindnyájan, legyenek velük, akiket szeretnek.
Az órára nézett. Már rég ott van mindenki, már rég esznek. Ő meg itt gubbaszt. Nem tudott eligazodni magán. Azért is dühös lett, hogy jó sokára szedelőzködni kezdett.
A lakásban halálos csend. A szobaajtó csukva. A konyhában a kölcsönlábos alján még van egy kevés káposztás kocka. Akkor veszi észre, az asztalt nagy halom kavics egészen beborítja. Közelebb megy. Fehér, rózsaszín, szürke, márványosan erezett, szép kövek hevernek egymáson. Nagyon sok. Kézbe vesz egyet. Írás van rajta. Egy szó: Tékozlás. Nézi a többit, szavak azokon is. Küzdelem. Könnyek. Álom. Egy szürke kavicson ez: Hála. Egy fehéren: Remény. S a többin: Alkonyat. Gyermek. Nevetés. Gyász. Élet.
Nézi a kavicsokat, és azt gondolja, de jó lesz szépen leülni a földre, és kirakosgatni mindet. Mind a háromszázhatvanötöt. Lassan benyit a szobába, halkan beszól. Ízlett nekik a cvekedli? A fiú is suttog. Ízlett. Te nem kérsz? De igen, mondja, és hagyja, hogy szedjen neki egy púpozott, jókora tányérral.
