Különóra?

Féltettem a terheléstől, aggódtam, nem bírja majd (az iskola nagyon előkelő helyen áll az egyetemi felvételik szerint mért rangsorban). Minek gyötörni tizenegy évesen, hadd legyen még gyerek, gondoltam én, de felvették (az elsők között), és akkor már mindnyájan örültünk. Én annak, hogy nem érte kudarc, ő meg büszke volt. (Persze azért én is!) Heti tíz órában tanulják az angolt, ami – azt hiszem – elég megterhelő. Egy-két hónap után vissza akart menni a régi iskolájába, aggódott, hogy megbukik, és kezdett elmenni a kedve az egésztől. Mi biztattuk, fog az menni. Nem tudtam felfedezni hol a hiba, mert például a szavakat jól tudta, mégis kapott egyest szódolgozatra. Egyre inkább azt láttam, hogy szorong, fél az egésztől és ezért téveszt. A fogadóórán az – egyébként igen fiatal – angol tanárnő azt mondta, hogy lassú a fiam, és néha “elkalandozik”. Ez igaz.

Azt tanácsolta a tanárnő, hogy keressünk magántanárt. Kicsit megütköztem. Heti tíz óra nyelvtanulás mellett szükség lehet még különórákra is? A tanárnő hozzátette, hogy ezzel nemcsak az ő (a tanárnő) dolgát könnyíteném meg, hanem a gyermekemét is. Itt fennakadtam a sorrenden. Elgondolkoztam. A jó pedagógusnak nem a hibáival együtt kellene elfogadni minden gyereket (netán szeretni) és tanítani? Tényleg magas szintű nyelvtudással kellene a gyerekeknek a nyolcosztályos gimnáziumba érkezniük? Bölcsődés korú gyerekekkel foglalkozom tizenkét éve. Emlékszem, mi mindent vártam el én is a kicsiktől kezdetben, s arra is emlékszem, hogy megváltoztam, mikor már engem is két gyerkőc várt otthon. (Ezért emlegettem az előbb a tanárnő fiatalságát.) Az ember rájön, hogy a gyerekeknek is van rossz napjuk, máskor meg fáradtak, nem tudják mindig a maximumot nyújtani. Ez még egy felnőttől sem várható el, nem a tizenegy évesektől. Ön szerint szabad-e tovább terhelnem különórákkal a fiamat, aki még gyerek? Mi volna a helyes megoldás esetünkben?