 |
Szerintem igaza volt, amikor – anyaként – nem lelkesedett azért, hogy a fia ebbe az iskolába akar menni, és hogy féltette a terheléstől. Mint ahogy abban is igazat adok, hogy a tizenegy évesnek még a maga életkorának megfelelő gyerekéletet kell élnie. És, azt hiszem, a kisfiának is igaza volt akkor, amikor vissza akart menni néhány hónap után a régi iskolájába. Azt gondolom: én visszavittem volna. És még most sem késő!
Még ha a bukás nem is következik be, ez a növekvő szorongás, amiről ír – és aminek következménye, hogy a gyerek “azt se tudja, amit tud” – jogosan kelt aggodalmat. Az a veszély fenyeget, hogy fia saját képességei alatt fog teljesíteni, és ez minél tovább tart, a gyerek annál rosszabb helyzetbe és állapotba kerülhet.
Gyakran tapasztalja az ember, hogy mi szülők, családok – és gyakran a gyerekek is – két egymást kizáró dolgot szeretnének egyszerre megvalósítani. Van, aki “enyhébb”, gyerekbarát iskolába íratja a gyerekét, hogy ne hajszolják, ne gyötörjék, ne vegyék el a kedvét az ember és a világ megismerésétől, de aztán egy idő múlva szorongani kezd: vajon eleget tanulnak a gyerekek ebben az iskolában? Vajon úgy tanulnak, ahogy ezt a mai élet megköveteli? Nem most kellene egy kicsit meghajtani őket, hogy a későbbiekben majd jól be tudjanak illeszkedni? Nem lehet, hogy az én gyerekemnek mégis “kevés” ez az iskola? Nem kellene már jobban tudniuk a másodfokú egyenletet? Hogyhogy még nem tudja, hogy Petőfi Segesvárnál esett el? És így tovább…
Máskor meg “igényes” iskolát keresünk, ahonnan “biztos” a továbbjutás, örülünk, hogy a gyerekünk bejutott – mint ahogy maguk is örültek –, de aztán hiányoljuk az “emberi” hozzáállást, kezdjük értelmetlennek látni a hajszát, olvasunk róla, hogy az iskolai eredmények nem jelzik előre az életben való beválást, sőt, hogy az életben nem is arra van szükség, amit az iskolában behajtanak gyerekeinken…
És kétségek kezdenek gyötörni, hogy nem árt-e meg a gyereknek, hogy annyira sápadt, feszült, hogy a tökéletesen teljesítő eminens kislány gyakori reggeli szédülés – netán sírdogálás, vagy hasmenés, esetleg szorulás – tünetei után indul el az iskolába. (Érthető ez a szülői ambivalencia és tanácstalanság, hogy egyszerre kétfélét akarunk, hiszen a legjobbat akarjuk gyerekeinknek.)
De – ezt kell mondanom – érthető a fiatal tanárnő tanácsa is.
Én nem hibáztatnám.
Először is: jól látja a gyereket – lassú, néha elkalandozik –, ezt nem tartja a gyerek hibájának, és keresi a megoldást, ami ebben az iskolában képessé teheti a helytállásra. Mert itt ez a feladat. Neki, a tanárnőnek, ha itt tanít, ezt kell képviselnie.
Én, ha – a maguk helyében – visszavinném a gyereket régi iskolájába, biztos beíratnám, ha tehetném, külön angolra. Nem azért, hogy az iskolában tudjon teljesíteni, hanem, hogy elsajátítsa a nyelvet. Ha pedig itt marad – amit nem tanácsolnék –, akkor azért íratnám be, amit a tanárnő mondott. Miközben magával értek egyet abban, hogy: tizenegy éves – hadd legyen még gyerek!
