Felemelő pillanatok ezek, hiszen az általunk bevallott jövedelem után majdnem mindegyikünknek adót is kell fizetni, hogy legyen miből szép, új egyenruhát varratni a rendőröknek, gyors és ijesztő repülőt venni a katonáknak, kényelmes megélhetést biztosítani az egészségünkön őrködő orvosoknak és ápolónőknek, a gyerekeink jövőjét megalapozó pedagógusoknak, és a jelenünket alakító politikusoknak. A művészek, vasutasok, közszolgálati informátorok és mulattatók gazdasági körülményei szintén nem függetlenek a mi tavalyi keresetünkre vonatkozó, töredelmes beismerésünktől. Na, és ebből jut tűzijátékra, kultúrára, szórakozásra, sportra, meg még számtalan fontos dologra is, amelyre a köznek – amelyhez magunk is tartozunk – szüksége van.
Ilyenkor mi vagyunk az ajándékot számolatlan osztó Mikulás. Ha nem is az egész Télapó, de legalábbis egy ma már kicsit fogyatkozó, körülbelül kilenc és fél millió sejtből álló Mikulás egyik hasznos kis része, aki tulajdonképpen a saját óriási csizmáját próbálja megtölteni. Karinthy ennél jóval egyszerűbb helyzetben volt, amikor azon tűnődött, mit is jelent furcsa álma, amelyben két macska volt, és játszott magával.
Hihetetlenül szép és filozofikus dolog az adóbevallás, melynek során évről évre elgondolkodhatunk életünk folyásáról, múltunkról, jelenünkről és jövőnkről. Csak ne kéne annyi áfát fizetni! Mert azt megkapja mindenki, aki számlát ad róla, és aki nem figyel, el is költi szépen. Ilyenkor meg csak úgy gúvasztja a szemét a könnyelmű áfaköteles, mibe is sodorta a fogyasztói társadalom. Ez az áfa olyan pénz, amelyet könnyelműen arra használunk, hogy megvédjük mindennapjainkat a nélkülözéstől, a lemondástól.
Csak épp nem a miénk, nem fizetés, nem jövedelem, hanem olyan virtuális bevétel, amely a bevallás pillanatában csúnya, nagy kupac kölcsönné válik. Úgy halmozódik észrevétlenül, mint a feloldatlan düh, az őrizgetett sérelem, a védekezésként tartogatott megbántottság. Olyan, mint amikor valaki azért gyűjtögeti szerelme hibáit, botlásait, hogy bármelyik pillanatban meg tudja védeni magát, rögtön elővehesse, és önvédelmi fegyverként használhassa azokat az együttélés kisebb-nagyobb döccenőit követő vitákban. Aztán egyszer csak vallani kell, és akkor kiderül, hogy ez a sértettség határozza meg az életét, úgy érzi, mindenki követel tőle valamit, miközben ő már nem tartozik sehová. A törvények nem azért vannak, hogy az ember felmentést kaphasson bármi alól.
Én nem tudok olyan természeti, törvényről, amely bárkit megvédene saját magától. A víz nulla fokon megfagy, száz fokon felforr, de nem azért, hogy főzhessünk, főleg nem a jeges kóla miatt. Az ember alkotta törvények között már akad néhány önvédelmi kísérlet, de ezek általában áthághatók. Olyanokról például már hallottam, akik az áfára vonatkozó rendelkezéseket is megpróbálják kijátszani. Olyanról viszont még soha, aki boldog lett volna attól, hogy utálatossá értelmezte át azt, amit egykor boldogságnak hitt, mert akkor érzi magát biztonságban, ha belekapaszkodhat érzelmi tőkének vélt, valós sérelmeibe. A felhalmozott fájdalom ugyanis éppúgy nem tőke, mint a szépen gyűlő áfatartozás. Csak az áfát jó esetben vissza lehet igényelni, amire sérelmek esetében általában senki sem tart igényt.
