 |
Ez azért van így, mert hibásak az elvárások, és rosszak a módszerek, amelyekkel a gyerekeket tanítjuk. Nem vesszük tekintetbe az életkorukat, általában nem, vagy csak kevéssé gondolkozunk el rajta, hogy mikor, mit és hogyan tanítsunk. (Ez még akkor is így van, ha a különböző tantervek bevezetőiben vagy egyebütt szép mondatokat olvashatunk az életkori sajátosságok tekintetbevételéről.)
Persze: igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy minden korrepetálás “káros”, “lazítja a gyerek személyiségét”, s hogy tulajdonképpen hagynunk kellene, hogy a gyerek önállóan boldoguljon az iskolával és az iskolában. Egy jól működő iskolarendszerben – ha a családi háttér is megfelelő, ha van otthon, s az otthonban van érzelmi biztonságot nyújtó, felnőttekhez fűződő stabil kapcsolat, beszélgetés, testi-lelki kommunikáció – ez meg tudna valósulni, mint ahogy egykor a magyar iskolarendszerben megvalósulhatott.
Egy ilyen iskolarendszerben nem baj, ha a gyerek valamilyen okból, ebből vagy abból, vagy akár több tárgyból is gyengébb tanuló, netán éppen rossz tanuló (esetleg meg is bukik!), ez nem zárja őt ki a továbbtanulás lehetőségeiből, bármilyen furcsán hangzik is ez ma a fülünknek…
És: igen. Sokszor elmondott tapasztalat, hogy a szülő általában legrosszabb korrepetitora saját gyermekének. Először elkeseredik, hogy “a gyerek butább, mint gondoltam”, aztán észreveszi, hogy míg ő a lelkét kiteszi, a gyerek nem is figyel (vagy nem eléggé figyel), egyre feszültebbé válik az együtttanulás, szétfoszlik a szülőt és gyerekét egybefűző érzelmi biztonság – és a végén ott a kiabálás és a sírás. – Ez a tapasztalat általánosnak mondható.
Ha már kell házitanító, akkor az a jó házitanító, aki a gyerekkel beszélgetni is tud. Másról is, nem csak az iskoláról… Akivel a gyerek jól is tudja érezni magát, és aki lehetőleg nem csak egy vagy két tantárgyon tartja rajta a szemét, hanem, hogy úgy mondjam az egész iskolai életen és pályafutáson, a szülő helyett, mentesítve, tehermentesítve a szülők és a gyerekek kapcsolatát attól az irtózatos nyomástól, amelyet az iskola gyakorta az egész családra, az egész család hangulatára gyakorol.
Ez a házitanító nagyon gyakran “stiklikre” tanítja meg a gyereket, kezdve attól, hogy hogyan kell aláhúzással kiemelni a fontosabb szövegrészeket, hogy aztán a második, harmadik áttekintésben már csak ezeket “fényképezze” a szemével a gyerek, egészen addig, hogy hogyan kell “ellazulni” és folyamatosan beszélni felelés közben, ahelyett, hogy görcsösen azt az egyetlen dolgot keresném, amelyik éppen nem jut eszembe. “Mondj, amit akarsz, csak beszélj!” – ez a tanács, kis túlzással szólva, esetleg még az egyetemi vizsgákon is beválik… Persze, ismerjük a különböző típusokat: az egyik akkor se mondja, ha tudja “mert az nem lehet, hogy csak ennyi volna az, amit itt el kell mondani”, a másik akkor is mondja, ha “nem tud semmit” – és bizony előfordulhat, hogy az övé lesz a jobbik eredmény. De e tekintetben is önismerethez és az önmagunkon való felülkerekedéshez – a gátlások legyőzéséhez – segíthet a jó korrepetitor.
