Kecskejaj
Margit minden más lánynál jobban tetszett nekem. Hosszú, barna haja két copfban, a szemei szépek, nem mondom, kicsit kancsalok, de imádnivalóan azok. Tizenegy éves voltam, színtiszta fiúosztályba jártam, ő pedig a párhuzamos lányosztályba. Határozott késztetést éreztem arra, hogy megelőzzem koromat, s lendületes lépéseket tegyek a kiscsoportos koedukáció kialakítására. Késztetés volt tehát, azonban a bátorság még hiányzott. Egynémely filmekben láttam ugyan bizonyos példákat a kétszemélyes koedukációra az alföldi kisváros egyetlen mozijában, kézen fogva andalgó szerelmeseket, sőt, még csókokat is elvétve, természetesen szigorúan a kor szolid szocreál modorában. Sok is volt ez, meg kevés is az üdvösséghez.
Hanem azért egyszer mégiscsak összegyűlt a kurázsi. Akcióba léptem. Tanítás után, egy héten át, igaz, tisztes távolból, de nagy elszánással kísérgettem Margitot, egészen hazáig. Ő vissza-vissza nézett, még mosolygott is, kedvesen, a gúny szikrája nélkül.
Így puhítottam tehát őt, miközben magamat egyre acéloztam. Mígnem aztán a nyolcadik vagy kilencedik napon támadásba lendültem. A pillanat igen alkalmasnak tetszett. Szívem Margitja hazaérvén, a házuk előtt, lehorgonyzott egy árokparton legelésző kecske mellett. Na, és én akkor!
– Tiétek ez a kecske? – kérdeztem tőle nagy átéléssel és elszánással.
Ő rám emelte gyönyörű szemeit:
– Nem, nem a miénk.
Más válaszra számítottam. Erre a lehetőségre nem volt haditervem. Álltam ott, kukán, ma úgy mondanák: bénáztam. Margit várt még egy darabig, majd vállat vont, és belépett a kapun. Véget ért e korai szappanopera, véget, az első epizóddal.
Meglehet, teljesen másként alakul az életem, ha a kecske körüli tulajdonviszonyok is másként alakulnak. Vagy ha már akkor begyűrűzik hozzánk a Valentin nap divatja.
Münz András
Férjfogás riasztással
A végzetest. Úgy tettem, mint aki fölöttébb járatos a pesti éjszakában, és bevonszoltam az ellenkezését hősiesen leplező fiút a Moulin Rouge-ba. Őszintén bevallotta, hogy ott még nem járt soha. Én pedig úgy viselkedtem, mintha törzsvendég lennék, holott torkomban dobogott a szívem, mert számomra is ismeretlen terepre tévedtem. De azért adtam a nagymenőt. Konyakot rendeltem, és egyből felhajtottam. Kértem a következőt. Életem majdani párja egyre nyugtalanabb lett, nekem pedig annyira nem ízlett az ital, hogy fuldokló köhögésben törtem ki. A szememet elfutotta a könny, és az egyik rosszul ragasztott műpilla lepottyant, bele a konyakospohárba. Dermedten néztem a sárgás lében úszkáló szörnyeteget: mint akinek svábbogár esett a levesébe. Ekkor a párom dermesztő bejelentést tett: nincs annyi pénze, hogy kifizesse a számlát. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Abban a pillanatban halálosan megszerettük egymást. Nagy szavak, vallomások nélkül, egy egész életre.
Vadas Zsuzsa