 |
Miért is nem mentél el arra a randevúra…?
Tudhatná, hogy még nem vagyok túl azon a dolgon, füstölgött magában, miközben lassan és óvatosan betolatott egy helyre, ahová rajta kívül még két kamion fért volna be szellősen. Különben is, ez megint ugyanaz a típus. Örökké beszél, szeret a középpontban lenni. Egész este magán érezte a szemét, nyilván nincs hozzászokva, hogy egy nő nem alél el tőle az első pillanatban. Amikor a férfi azt mondta, hogy van egy tanulmánya arról, amivel ő éppen dolgozik, és szívesen elküldené, egy szavát sem hitte. Névjegy helyett csak a szalvétára firkantotta rá az e-mail címét. A bentit. Ebből érthet, gondolta. De a bőbeszédű idegen úgy tűnt, félreértett valamit, mert másnap reggel randevúra hívta őt, méghozzá egy elképesztően magabiztos, mondhatni tárgyszerű e-mailben. Itt és itt, ekkor, és kész. Na nem!
Az irodában csend és kávéillat fogadta. Meg egy e-mail.
„Mivel az első randevúnkra – biztosan halaszthatatlan teendői miatt – nem tudott eljönni, röviden beszámolok róla, hogy mi is történt. Csak, hogy tudja. Öt percet késett, én, természetesen pontos voltam. Beültünk az Apacs nevű teázóba, ahol kiderült, hogy mindketten inkább a kávét szeretjük. Pirosban volt (nagyon jól állt), és a haját nem tűzte fel. Ettünk két gombás melegszendvicset, azt mondta, a saját változata ennél sokkal jobb. Reményemet fejeztem ki, hogy egyszer megkóstolhatom, de a válasza inkább hárító volt, mintsem biztató. Némi unszolás után azért beleegyezett, hogy ma este megnézzük a Csokoládé című filmet, amelyet még egyikünk sem látott(?). Abban maradtunk, hogy fél hétkor találkozunk az irodaház mögötti parkolónál. Várom.”
A tizedik újraolvasás után megnézte a címzettet. Nincs mese, ezt a levelet neki írták. Aztán elolvasta még egyszer a feladót is. Aztán elnevette magát. Ez jó, gondolta elismerően, nagyon jó. De… azért nem annyira, hogy el is menjen. Bár a Csokoládét tényleg nem látta még. Mindegy, akkor sem!
Új nap, új üzenet.
„Épp csak pár szó a tegnapról, tájékoztatás végett: A film jó volt, rólam pedig kiderült, hogy elviselem az érzelmes mozit is, ami úgy tűnt, nagy súllyal esik latba a megítélésemkor. Mindezzel együtt, amikor az autó felé sétálva megkíséreltem megfogni a kezét, ezt nem engedte. Hívtam, hogy vacsorázzunk a kínaiban, de azt mondta, nem szereti. Így gulyáslevest ettünk a Kockás nevű kiskocsmában. Az almalevet hidegnek találta, érzékeny a torka. Az enyém is az, megint egy közös pont. Igyekeztem kevesebbet beszélni, és úgy vettem észre, ennek kimondottan örült. Ma sok a dolga, csak egy teázásra tudtam rábírni az Apacsban. Hatkor a szokott helyen!”
Nem is érzékeny a torkom, állapította meg gépiesen, teljes zavarodottságában beleakaszkodva az egyetlen biztos pontba. Kicsit félni kezdett. Mi lesz ebből? Talán el kéne menned az egyik randevúra, mielőtt virtuálisan feleségül venne, jegyezte meg a barátnője, akit hallhatóan teljesen levett a lábáról ez a csak e-mailjeiből ismert idegen.
„Megvettem a koncertjegyeket holnapra, ahogy megbeszéltük. Szeretném, ha tudnád, hogy bár rajongok Mozartért, mindennél jobban várom, hogy újra lássalak… (Csak, hogy tudd: tegnap az Apacsban összetegeződtünk.) Holnap hatkor a parkolónál.”
Holnap hatkor, a parkolónál… Holnap, hatkor.
A kék bársonyruhádban menj, az elegáns is, meg olyan kis helyes, mondta a barátnője határozottan, miután meghallgatta a telefonon beolvasott levelet. Azt mondod, menjek el? – kérdezte tanácstalanul. Persze! És nyugi! Nem kell izgulni. Te csak koncentrálj Mozartra.
