A nagyobbik bezárkózik, csak komor, nem szól. Ő tizenhárom éves. De a kicsi lépten-nyomon elsírja magát. Ő csak nyolc. Ha hazajövök – gyakran kisírt szemmel –, csak rám néz, és ő is sírva fakad. Vagy faggatni kezd, hogy “mi van apuval”, és amikor elmesélem, hogy ültem mellette, beszélgettünk, simogattam a kezét – máris könnyes a szeme. Pedig a szomorú jóslatokat még el se mondtam nekik. És mi lesz, ha bekövetkezik, amitől félünk? Hogyan lehetne segíteni a gyerekeknek, hogy fel tudják dolgozni az eddigieket, és ami még rájuk vár? Most elsősorban a kicsire gondolok, akit egyelőre látnivalóan jobban megvisel a dolog. Hogyan viselkedjek itthon, mit mondjak, és mit ne? Kérdések tömegét tudnám még felsorolni, kezdve azon, hogy ha erre sor kerül, elvigyem-e a kicsit a temetésre? Teljesen tanácstalan vagyok. Most is sírok, ahogy ezt írom, de szerencsére most már éjszaka van, és a gyerekek alusznak. Nappal megpróbálom tartani magam.
