 |
Jó zene.
– Imádom őket. Sajnos, lemaradtam a koncertjükről, de talán lesz még benne részem.
Színházba is jársz?
– Keveset. Az évad első felében alig jutottam el valahová, pedig ez is része a munkámnak. Rengeteget dolgoztam az utóbbi időben… Nemrég vettem egy színházjegyet az édesapámnak, és képzeld, nem ment el. Azt mondta, izzadságszagúak mostanában az előadások. Láttam azért néhány előadást, és van köztük egypár igen szép. Egyébként nagyon hiszek abban, amit a néző mond, mert neki mindig igaza van. Ha azt mondja, ő unja, akkor nincs mit tenni, azzal az előadással valami baj van. Azt én is érzem, hogy valamilyen módon változtatni kell a színházon, mert szinte szomjazza az újat. Nem az a baj, hogy nem jó az, ami eddig volt. Mindennek van egy felfutó és egy lefutó ideje, és most lefutó ágban vagyunk. Számomra például a Vásott kölykök, Szolnokon, amelyben fiút is játszom, remek munka. Végre valami olyasmi, mint annak idején a főiskolán. A próbák alatt a rendező instrukciója nem volt feltétlen szentség, összerakhattuk a gondolatainkat, a tudásunkat. Valami élő dolog született ebből.
Mit jelent neked egy szerep? Mennyire munka, mennyire játék?
– Játék, de nagyon komoly játék. Az ember az idegeit, a lelkét, a testét felhasználva és beleáldozva játszik. Ebbe tönkre is lehet menni.
Volt olyan, hogy megviselt egy szerep?
– Például, amikor Jeles Andrással próbáltuk
“A nevető ember”-t. Az utolsó héten már nagyon fáradt voltam. Mentem haza, és azon tűnődtem, mit is ettem én ma…, és rájöttem, hogy napok óta nem ültem asztalhoz. Deát, a vak lányt játszottam, és már maga a szerep is megfogott. Nagyon szép előadás volt ez akkor a Katonában.
Most már többfelé is játszol, Szolnokon és Sopronban is. Szereted ezt a mozgalmas életet?
– Nincs jobb, mint különböző helyeken, különböző emberekkel, különféle stílusú dolgokat csinálni. Ez nagyon inspiráló, de közben iszonyú fárasztó is. Eszement módon dolgoztam eddig, szinte egyáltalán nem is voltam itthon, semmire sem volt időm, nem is aludtam, csak három-négy órákat. December végéig ment ez a nagy hajtás. Azt hittem, hogy megőrülök, csak arra vágytam, legyen egy napom, amikor sehová sem kell mennem. Januárban rám szakadt a fene nagy szabadság, és egyszerre úgy éreztem, hogy megbolondulok. Olyan vagyok, mint egy lendkerekes autó, amelyet fölhúznak, és még kell egy kis idő, amíg le tud állni.
Huszárik Kata és Rajkai Zsolt A nevető ember című darabban
Édesanyád is ilyen?
– Ő fantasztikus nő. Olyan kevés színészt lehet látni, aki ennyi energiával dolgozik. Mondja, hogy fáradt, de amikor bemegy próbálni, túltesz a húszéveseken.
