“Nem jól fogod! Alulról kell, és egyenesedj ki!” – szólt rám a párom. Minden erőmet összeszedtem. Nagy nehezen sikerült beemelni a raktérbe, de nem volt jó az összhang, a kezem alatta maradt. Majdnem sírtam a tehetetlenségtől. És a szekrény újra a földre került. “Nem akarom! Hagyjuk itt!” – mondtam, már a sírás határán. Párom dühösen húzta odébb. “Uram, Uram! Ne húzogassa, még összekaristolja!” – hallottam ekkor egy kiáltást az utca végéről. “Várjon, segítek!” Egy negyven év körüli férfi sietett oda, türkizkék tréningfelsőben, kötött sapkában. Arcán, bőrén, ahogyan a ruháján is, az otthontalanság jeleivel, de kék szemében erő csillogott. Beszaladtam egy kis pénzért az épületbe, de mire visszaértem, már csak eltűnni láttam a saroknál. Rohantam utána, a szombati tömegben percekbe telt, mire megközelítettem. Egy rókabundás hölgy épp nagy ívben kikerülte, így végre utolértem.
“Köszönöm!” – lihegtem. Ő döbbenten nézett rám. “A bútort… az imént… Köszönöm. Ha nem sértem meg, kérem…” – és odanyújtottam neki a pénzt. “De hiszen én csak segítettem!” – mondta határozottan. Zavarba jöttem. “Kérem… nagyon kedves volt…” Kezébe nyomtam a pénzt, és futni kezdtem visszafelé. “Köszönöm!” – kiáltott utánam.
Beültem az autóba, küzdöttem a könnyeimmel. A szavai kavarogtak bennem. Ő CSAK segített. Nem is tudja, mennyit. CSAK adott. Honnan ez az erő? A lelkében hová tudta elrejteni és megóvni ezeket a bármikor elővehető szeretetcsomagokat? Eszembe jutott az az ember, akiről nagybátyám mesélt pár éve. Reggelente, munkába indulva futott össze vele. Kukából üvegeket gyűjtött, abból élt. Mindig váltottak egy-két szót. A férfi elmesélte, hogy korábban dolgozott, lakása, családja volt, aztán az élete úgy alakult, hogy majdnem mindent elveszített. Nagybátyám többször is próbált neki adni egy kis pénzt, de ő mindig elhárította.
Amikor egyszer ismét találkoztak, a férfinak beesett volt az arca, levertnek látszott. “Kérem… Kölcsön tudna adni száz forintot?” – kérdezte. “Természetesen” – válaszolta a nagybátyám. Sokáig nem látták egymást, aztán újra összefutottak. “A száz forint. Tessék.” – mondta. Nagybátyám értetlenül nézett rá. “Amit kölcsön kértem… Köszönöm.”
“Tegye csak el!” – kérte a nagybátyám, de ő nem fogadta el. “Kórházban voltam. Arra kellett. Most már van újra.” – tette hozzá a férfi, nagyon nyugodtan. Ültem az autóban, és valami furcsa érzés szorongatott. Olyan jó lett volna megkérdezni a türkizmelegítőst, hogyan volt képes megőrizni az emberek iránti szeretetét. Elszégyelltem magam. Megtenném? Hiszen autóvezetés közben rögtön lezárom az ajtókat, ha sorstársai felfelé tartott tenyérrel, hajlongva közelednek. A piros lámpánál, a kereszteződésben egy “Fedél nélkül”-lel a kezében hajléktalan járkált az autók között. És ekkor csoda történt. Megállt a forgalom, többen kiszálltak, döbbenten néztünk az égre. Mindannyian a magasban kibontakozó ábrát figyeltük. A repülő nem látszott, csak az, ahogyan apránként, a maga mögött hagyott csík nyomán láthatóvá vált egy hatalmas, szabályos kör, benne két szem, és egy mosolygó száj. Mosolygott az ég. MINDENKIRE.
A kis szorongató göb meg eloszlott bennem.
