 |
De ne legyen új bébiszitter!
Igazuk van az unokáknak, akik arra akarják rászorítani magát, hogy maradjon “kongruens”, önmagával azonos, legyen az, aki. Hiszen tudjuk: a gyerekeknek a velük élő felnőttek őszinte – és őket őszintén elfogadó – viselkedése ad érzelmi biztonságot, ami a legfontosabb számukra, ami fejlődésük, továbbfejlődésük táptalaja, és amire most, a nehéz helyzetben, még nagyobb szükségük van. Annak ellenére, hogy fia beteg, menye nagyon elfoglalt és nyilván fáradt meg lehangolt, mégis azt kell mondanom, hogy azt a “szigort”, amelyet ők helyesnek látnak, nekik kell alkalmazniuk, ne magán akarják behajtani!
Ami pedig a nyugodt viselkedést és a rendmániát illeti: a gyerekek – ha jó bőrben vannak –, általában nem nyugodtak, sőt, ellenkezőleg, és rendetlenségük a kamaszkor felé haladva csak egyre nő. (Vannak persze, kivételek is.) Ezért jó, ha a gyerekeknek legalább külön sarkuk – netán külön szobájuk – van, ahol az ő rendetlenségükben élhetnek (ahol aztán néha, de nem nagyon gyakran, együttes erővel rendet rakunk).
A közös étkezések pedig különösen fontos alkalmak a család életében, melyeket semmiképp sem szabad “neveléssel” megrontani. Ha mindenki úgy és annyit eszik, ahogy és amennyit akar, akkor a gyerekeknél nem fognak evészavarok mutatkozni, és csak akkor marad az együttlét a feszültségek oldódásának valódi ideje, ha akár egymás szavába vágva, de beszélnek, beszélgetnek és van, aki meghallgassa őket, s válaszol is nekik. (Mindannyiójukat a leghatározottabban lebeszélném arról, hogy ehelyett úgynevezett “tisztességes viselkedést” “követeljenek meg” az asztalnál, akár jelen vannak a szülők, akár nem.)
Az jó, ha a gyerekek részt vesznek a terítésben, a lerakásban – természetesen ez se megy konfliktusok nélkül, hiszen ilyenkor a testvérek gyakran összevesznek, hogy ki mit csináljon, az egyik esetleg megsértődik, és akkor “azért se”… De ezek a dolgok elsimulnak, és nem is lehet egyszer s mindenkorra rendet csinálni a gyerekek között ezekben az ügyekben. Így lesz ez bizony egészen a kamaszkor végéig, az ifjúkorig. A gyereklétből fakadnak olyan hevesebb magatartási formák, olyan szabadosságok, amelyek, ha a gyerekek egyébként érzelmileg biztonságban érzik magukat, nem lépik át a tűrhető határokat.
De hát ezt éppen a nagymamák tudják pontosan, és tudják türelemmel elviselni. Nem, semmi esetre se fossza meg a gyerekeket és a családot attól az érzelmi támasztól, amelyet egy nagymama, egy mégoly ünnepi, hétvégi nagymama jelent. (Tudnunk kell: mai családjainkban egyáltalán nem az érzelmi kényeztetés a gyerekeket fenyegető veszély! Inkább az érzelmek hiányától szenvednek. És attól a fajta “kényeztetéstől”, amely a nemtörődömségből – “neked mindent szabad” – és az anyagiakkal való elhalmozásból fakad, amellyel pótolni próbáljuk, hogy gyerekeink számára érzelmileg nem vagyunk jelen.)
