Hogy lettél tévés?
– Érettségi előtt kerültem Szegeden a kábeltévéhez, ahol egy élő magazin műsort vezettem nyolc éven át.
És a tv2?
– El készült egy új egészségügyi intézmény Szegeden, aminek én voltam a háziasszonya. A létesítményről megjelent egy sajtóanyag is, többek között CD-romon, és ezen látott meg véletlenül Pánczél Andrea, a reggeli műsor főszerkesztője.
Korábban volt valami közöd a napi hírekhez?
– Csak mint nézőnek. A magazinban volt politika, gazdaság, meg más kulturális témák is, de ilyen értelemben, ahogy most csinálom nem foglalkoztam a hírekkel.
Szakmailag sokkal nehezebb itt dolgozni, mint a szegedi tévénél?
– Mikor bent ülsz a stúdióban, nem érzékeled, hogy tízezren látnak, vagy két millióan. Persze az elvárások nyilván mások.
Mik az elvárások?
– Például, úgy kell a híreket tálalnod, hogy a nézők elhiggyék neked, hogy amit mondasz az úgy is van. Arra is figyelni kell, nehogy úgy érezzék, hogy pusztán felolvasol valamit. Úgy kell tűnnie, mintha személyesen neki mondanád.
Honnan tudod, hogyan kell ezt csinálni?
– Remélem, hogy azért jutottam túl a felvételi válogatások különféle fordulóin, mert valamennyire már birtokában vagyok a tévés munkához szükséges képességeknek, másrészt keményen tanulok. Amikor ide kerültem, a tévé beszédtechnika tanára, Dibusz Éva foglalkozni kezdett velem, és tudatosította, erősítette bennem amit ehhez a mesterséghez tudni kell.
Másképp beszélsz, mozogsz?
– Igen, Mielőtt ide kerültem, egy magazin műsort vezettem. Ott viszonylag kötetlenül, szabadon hangsúlyozhatsz, mozgathatod a kezed. A hírműsor egészen más. Egy megírt szöveget kell viszonylag kötött testhelyzetben elmondani. Meg kell tanulni a mimikával, a hangsúlyozással kifejezni mindazt, amit egy hétköznapi beszélgetésben számtalan egyéb módon tennél meg.
Egy picit had bosszantsalak föl: mindenki azt beszéli, hogy azért esett pont rád a választás, mert a képernyőn nagyon hasonlítasz Stahl Judithoz.
– Miért, hiszen ő is itt van. Ugyanúgy a Tényekben dolgozik a Pálffy Istvánnal, mint régen. Mivel a Jó estét Magyarország is kétemberes lett, ott én vagyok.
Pálffy István valódi sztár, újságok lesik minden lépését, azt is tudják az emberek, pöttyös, vagy csíkos törülközőt használ-e. Arra gondoltál, hogy akár akarod, akár nem, te is bekerülsz ebbe a mókuskerékbe?
– Mielőtt elvállaltam a munkát, erről is gondolkodtunk a férjemmel. Az a véleményünk, hogy az ilyenfajta nyilvánosság a szakma velejárója. Ugyanúgy hozzá tartozik, mint az orvosi munkához az ügyelet, vagy, az, hogy ha valaki rosszul van az utcán, oda kell menni hozzá, akkor is, ha vérzik és épp szép ruhában vagy.
Volt már ilyenben részed?
– Igen, előfordult már, hogy arra jártam, ahol baleset történt.
És milyen együtt dolgozni a sztárokkal, miközben tudod, hogy jó esélyed van arra, hogy te is hasonló helyzetbe kerülsz.
– Először persze, hogy furcsa volt, hiszen ezeket az embereket én is csak a televízióban láttam. De szerencsére ugyanolyan normális emberek, mint bárki más. Egyáltalán ez az egész sztár dolog érdekes. Vannak egyáltalán sztárok nálunk? Nyilvánvaló, hogy az ember kíváncsi azokra, akiket rendszeresen lát a televízióban. Lehet, hogy egy színész, egy költő, zenész, vagy épp egy orvos sokkal fontosabb dolgokat tesz, mint egy úgynevezett sztár, de őket nem látjuk nap mint nap élő adásban. Ez van.
Neked döntened kellett két teljesen eltérő életút között, amelyek egy darabig még talán mehetnek párhuzamosan, de egy idő múlva az egyiket el kell engedned.
– Igen, de arról még nem esett szó, hogy mi könnyítette meg a döntésemet. Azt hiszem nem mondok újat, ha kijelentem, hogy katasztrofális állapotban van az egészségügy. Amikor elkezdtem az egyetemet, a mi korosztályunknak azt mondták, nyugodtan vágjunk bele, mert annyira rossz a helyzet, hogy már nem romolhat tovább. Mire végzünk, biztos minden sokkal jobb lesz. Nem lett, sőt! Az évfolyamunk ötven százaléka diplomaosztó után azonnal elment más irányba. Pedig ezek az emberek azért végezték hat évig az orvosi egyetemet, mert gyógyítani akartak. Aztán egyszerűen nem tudták felvállalni – anyagi okok miatt, vagy mert nem volt kedvük együtt élni azzal a minden szintet alulmúló megbecsületlenséggel, ami ezt a szakmát ma nálunk jellemzi. Nekem a szüleim is orvosok, a családban is nagyon sok a doktor, tehát tudtam, mit vállalok. Ha nincs ez a váratlan lehetőség, maradtam volna. Amikor jött, megkérdeztem az ő véleményüket is, a kollégákét is, és döbbenetes volt hallani, ahogy mindenki azonnal, gondolkodás nélkül azt mondta: “Menekülj! Ha értesz máshoz, tudsz mást csinálni, és lehetőséged van arra, hogy itt hagyd, akkor menj!” Volt olyan kollégám, aki az egyetem vége után két nappal azt mondta: “Andrea, ha nem akarod tönkretenni az életed, hagyd itt ezt a pályát.” Olyan ember, akit tényleg sokat elért szakmailag.
Mennyi ideig dolgoztál orvosként?
– Egy évig a diploma után.
Hiányzik?
– Ijesztő, bántó, nagyon fáj, hogy nincs, de az orvosi munka erkölcsi, tárgyi feltételei egyszerűen nincsenek meg ahhoz, hogy jó lelkiismerettel dolgozzam az eredeti szakmámban. Azért nem szeretnék minden szálat elszakítani. Optimista típus vagyok, és bízom benne, hogy egyszer javul a helyzet. Már csak azért is, mert előbb-utóbb tényleg eljön az a mélypont, ahonnan csak fölfelé lehet haladni.
És a televíziózásban mit tartasz fontosnak?
– Hat éves korom óta szerepeltettek az iskolákban. Szegeden a kábeltelevíziózás mellett pár évig a helyi kereskedelmi rádiónál is dolgoztam. Olyan, mintha két szakmám lenne, csak sokáig az orvosi pálya volt az első. Most felcserélődött a sorrend.
Megkaptad a lehetőséget, a szakmai rutin adott, lámpaláz nincs, az artikulációs bázist szakemberek csiszolgatják, kiváló férjed van… Gyakorlatilag mi bajod lehet az életben?
– Elég maximalista vagyok, és ebből adóan sosem vagyok elégedett az adott helyzetben és időpontban azzal, amiben épp vagyok.
Most például mi a gond?
– Nem kell nagy dolgokra gondolni. Tudom, miben kell fejlődnöm, mit kell javítani. Ez visz előre.
Az életed alakulásával ki vagy békülve?
– Természetesen tudom, hogy most jól mennek a dolgaim, bár orvosnak készültem, gyógyítani szerettem volna.
Lehet, hogy pár év múlva, mint tévésztár és szakember, teszem azt, egészségügyi miniszter leszel.
– Végül is megvan az egészségügyi közgazdászi és menedzser diplomám is, úgyhogy papíron nem múlna.
Nyelvek?
– Francia és angol.
Akkor simán lehetsz miniszter.
– Ha a politikába is belekeverednék, tényleg nem lennék elégedett magammal. Különben is milyen miniszter lennék tizenhét évesnek látszó fejjel.
Négy év múlva lehet hogy már huszonkettőnek is tűnsz majd. Tényleg, sokat változtattak a külsődön a tévések?
– Nem, a hajamból egy kicsit levágtunk, de a színe ugyanolyan, mint korábban
És a ruhatár?
– Az a helyzet, hogy muszáj volt csináltatni ruhákat, mert a legkisebb zakók is nagyok voltak rám.
Azt mondtad, hogy a tévében találkozzunk, mert még nem igazán ismered a várost.
– Mivel a férjem pesti, nagyon sokat jöttünk föl, csak ugye ő vezetett, én meg utaztam. Óriási eredmény volt, amikor felismertem a helyeket, ahol már jártunk, viszont nem tudtam összekötni őket. Ha kiraknak valahol, hogy innen jussak el oda, végem lett volna. Mostanra komoly sikerélményt jelent, hogy képes vagyok egyedül autózva egyik helyről eljutni a másikra.
Mi érdekel még az orvostudományon és a televíziózáson kívül?
– Nagyon szeretek játszani. Társasjátékokat, számítógépes játékokat. Mással nem dicsekedhetem. Nem ejtőernyőzöm, karatézom, és nem gyűjtök egzotikus holmikat. Szegeden két kutyánk volt, itt viszont nincs kert, ezért állatot sem tarthatunk. Nagyokat sétálok, szeretek friss levegőn lenni.
Ez Pesten nem is olyan egyszerűen kielégíthető passzió.
– Emiatt még jobban fel is értékelődött Szeged. Amikor csak lehet hazamegyünk.
Hiányzik Szeged?
– Amikor a férjem leköltözött, azt mondta, hogy ő ízig-vérig fővárosi, de Szegedet sokkal emberléptékűbb helynek tartja. Én mint szegedi azt mondtam, hogy ideális méretű város, de megvannak a hátrányai is. Mindenki ismer mindenkit, előbb tudják, mi történik veled, mint te magad. Egy ismerősöm mesélte, hogy a testvére, és egy lány, akiknek semmi közük nem volt egymáshoz, elhatározták, próbára teszik a várost. Mind a ketten elmondták egy-egy embernek, hogy összeházasodnak. Három-négy nap kellett ahhoz, hogy a leglehetetlenebb helyekről visszatérjen hozzájuk a hír. Pesten ez azért nincs így.
Viszont…
– Sokkal koszosabb, lármásabb, idegesebb, agresszívabb. Nagyon szeretem Budapestet, de úgy, hogy ott van Szeged, ahová hazamehetünk, ha elegünk van belőle.
Mi a legnagyobb hibád?
– Az ember nem szívesen teregeti ki saját gyengeségeit. Én tudom magamról, miben nem vagyok tökéletes, azt is tudom, mi az, amin nem tudok változtatni, és azt is, ami javítható. De ezeket nem jó kiadni. Egy dolgot azért elárulok: akaratos vagyok, de ahogy komolyodtam, szerintem sikerült elérnem, hogy az akaratosság helyett céltudatos legyek.
Régen toporzékoltál is?
– Nagyon, semmiben sem voltam hajlandó engedni. Az óvó néni szólt az anyukámnak, hogy a csizmám talpáról eszem a havat. Akkoriban az evés, mint olyan nem szerepelt a létfenntartó ösztöneim között. De a hóevés, az igen. Az anyukám leültetett, elmagyarázta szépen, hogy miért nem szabad nyalogatni a cipőmet. Közöltem, hogy értem, persze, de ha legközelebb éhes leszek, megint leeszem a csizmámról a havat. S órákat álltam a sarokban büntetésből, de nem vettem föl a villát, amit levertem.
A fiúkkal is akaratos voltál?
– Nem. Ha egy nőnek tetszik valaki, képes kompromisszumokra. Legtöbbször ráadásul működik nagyanyáink bölcsessége, mely szerint úgy kell intézni a dolgokat, hogy a férfi érezze, hogy minden tőle függ, mert akkor nyugodtan lehet irányítani őket. Erről ennyit. Persze az is lehet, hogy a férfiak pontosan tudják mindezt, csak annyira okosak, hogy ráhagyják a nőkre.
Mikor mentél férjhez?
– Másfél éve.
Tehát előbb elvégezted az egyetemet.
– Alapvetően a hosszú távú kapcsolatok híve vagyok, de tudtam, hogy egyik sem lesz végleges. A férjemmel már korábban is ismertük egymást és amikor összejöttünk pillanatok alatt össze is költöztünk, amit korábban senkivel sem tettem meg. Romantikus lélek vagyok, és hiszek abban, hogy az ember érez valamit, amikor megtalálja az igazit.
Úgy tűnik nem panaszkodhatsz a balszerencsére. Nyilván már az orvosira sem volt egyszerű bekerülni, közben tévé, az igazi is megjött a megfelelő pillanatban, most meg a tv2…
– Tegyük hozzá még azt is, hogy amikor befejeztem nagyon jó helyen kaptam állást. Szegeden, egyetemi klinikán. Ezeken a dolgokon egyébként már én is gondolkodtam. Viccesen, vagy ironikusan azt szokták mondani, hogy nekem csak megszületni volt nehéz. De azért ahhoz, hogy bekerüljek az orvosira, és elvégezzem, tennem is kellett valamit. Amikor elkezdtem a tévézést, a lehetőség tényleg “csak úgy jött”, ahhoz viszont, hogy nyolc évig csinálhassam, vagy utána megtaláljanak, megfelelő színvonalon teljesítenem kellett.
Ha most érettségiznél, ismét az orvosi egyetemre felvételiznél?
– Igen, és megint reménykednék, hogy mire elvégzem, jobb lesz. Ebben teljesen biztos vagyok, hogy ugyanazt csinálnám újra.
A beszélgetés végén betoppan az öltözőbe Pálffy István. Nem állom, meg, hogy meg ne kérdezzem, szerinte mi az új kolléganője legnagyobb hibája. Pálffy elgondolkodik, majd mosolyogva közli: Egy hibája van, az, hogy tökéletes.
